Egy migráns naplója

Volt egy ilyen című, évente megjelenő, zsebkönyv méretű kiadvány gyerekkoromban, illetve most újra van. Mindenesetre kölcsönvettem a címét, mert ahogy „lapozgatom” a sajtót, néhány hír kapcsán úgy érzem, hogy a legjobban akkor tudnám megvilágítani a lényegüket, ha az elsőként eszembe jutó viccemet elsütöm. Hogy ez rólam árul el valamit vagy a társadalomról, nem tudom. Próbáljuk ki, a jó poént nem kell magyarázni, meg gondolom, már úgyis ismerik. Mészáros Lőrinc cége építi a komáromi hidat. A szovjet vidéken új híd épült a Néván. Egy szigorú télen arra megy Igor bácsi, az idős kolhozparaszt a szekerével, s amint meglátja az új hidat, lehajt a partra, megkeresi, hol torlódott össze már jó vastagra a jég, s szép lassan, óvatosan átdöcög rajta a szekerével. Maga is megizzad a mutatványban, pihenni hagyja a lovakat, leül a szekér mellé, s előveszi a pufajka ujjából a vodkát. Még az üveg felénél sem tart, amikor jön Sztyopa, a szovhoz ZIL teherautójával. Ahogy megpillantja a hidat, ő is

Szevasz, hát téged is látni! Jól vagy, komám. Iszol még egy sört. Két pohárral, lécci. Köszönöm kérdésed, öregesen. Zolit várom, hoz a vágóhídról marhapofát. Tőle szoktam rendelni, valamennyi mindig leesik a hűtőkocsiról. Hozatok tíz kilót, olcsóbb, mint a teszkós tarja, felit lefagyasztom, a másik feliből meg vasárnap rottyantunk valamit a cimborákkal. Jobb, mint a lábszár! Na, sörrel nem koccintunk! Fölszedted már a sváb szokásokat, mi? Hallod, fiatalabb koromban végig tudtam inni az ilyen hosszú hétvégéket, most meg be kell osztani. Berúgni már csak vasárnap! Kell a hétfő regenerálódni. Ma még össze kéne szedni a faleveleket, mára még jó időt mondanak. Hétfőn már esni fog állítólag. A szőlőt is meg kéne metszeni, csak ezt a Zoli gyereket várom a marha pofámmal. Most jövök a piacról, hallod milyen árak vannak! Kerestem valami télálló almát. Egy ládával elég kettőnknek tavaszig. Hallottad, mondják, hogy kevés almát eszik a magyar, hát főzzenek belőle almalevet. Vagy pálinkát. Én a ke

56. naplójegyzet Forró őszre számított a kormány. Vagy azt ígért? Nem számít, látva a hőmérőt és az ünnepi hétvégére a meteorológiai előrejelzéseket, meg is kapjuk. Bár az ilyen hosszú, meleg ősz a férgeknek kedvez igazán. Bevackolják magukat a faragatlan tuskók alá, s ott szaporodnak. Minél jobban rothad a tuskó, annál többen el tudnak éldegélni belőle. Biológiai értelemben ez is életforma. Viszont ha jó az idő, akkor a tömeg is kimegy a szabadba, és azt csinálja, amit szabad. Nem rúgja fel a tuskókat, nem tapossa agyon a csúszómászókat. Amúgy is kevés a cipőtalp ennyi élősködőhöz. De a hazáról, a szabadságról kéne most szólni. Honvágy ellen magyar sajtót szoktam olvasgatni, propagandát éppúgy, mint a maradék maréknyi hiteleset: a kormány rendre kikéri magának, hogy ő gyűlöletet szítana. Olvassák el még egyszer a fenti metaforámat, és döntsék el, hogy bennem, aki alapvetően békés ember lennék, sikerült-e nekik szítani vagy sem. Ugyanakkor már ott tartanak a parlamentben, hogy aki

Remélem, írásom jó egészségben találja. Mikor kapott utoljára igazi levelet? Nem küldeményt, értesítést, nem is hűtő oldalára tapasztott cetlit, hanem igazi, postás hozta levelet? Szerencsés időben születtem, mert én még várhattam a postást. Hol képeslapot hozott messze nyaraló rokontól, hol névnapi üdvözlőkártyát, esetleg szovjet testvériskolából bemutatkozó levelet, az ellenfél legújabb sakklépését egy levelező játszmában, vagy a legkedvesebbet, illatos borítékot a nagy Őtől.  A levélírás szertartás volt. Illetve még ma is az, ha van, aki megadja a módját. A kommunikációnak olyan formája, amihez az embernek teljes figyelmével a másikra kell koncentrálnia. Előkészületet, eszközöket, gondolkodást, és nem utolsó sorban bélyeget igényel. De a legfontosabb a tartalom. A levélben több mindent és másképp mondunk el, mint a vezetés közben fél füllel felvett telefonban, a rövidítésekkel teli, pár karakteres SMS-ben, a pár kattintással megválaszolt e-mail-ben, hogy a Facebook „Tetszik”-gomb

Tóth Vencel barátom emlékére (Olvastam a minap, hogy Sas József egészsége érdekében visszavonul a színpadról, nem készít több Sas Kabarét sem, így hát ezt a jelenetet kénytelen voltam megírni helyette.) – Alászolgálja, Sajókám, merre járt, hogy hálistennek a hírét se hallottam? – Magába, is Hacsek úr! Lementünk az asszonnyal Hévízre, kikúrálni magunkat. – Nem érdekel a maguk primitív házasélete. (nevetés) Miért pont Hévízre mentek? Azt hallottam, ott sok az orosz letelepedési kötvényes. – Voltak ott mindenféle népek, de én nem néztem, hogy melyiknek volt köszvénye.  (nevetés)   Elég volt nekem a magam baja. – Ó maga tisztességtelenségben megőszült vén jampec, aztán mi baja volt magának? – Bántottak a szelek. Olyan pezsgőfürdőt csináltam magam körül a medencében, hogy külön belépőt szedtek érte.  (nevetés) – Én vagyok a marha, hogy mindig leállok. Kész, vége, én nem beszélgetek többet magával! – Akkor se, ha adok egy kis szárazbabot? Maradt még elég. Vettem egy kis