Egy migráns naplója

Nagyon sokan várják már október másodikát. Az is aki izgalomra, az is, aki nyugalomra vágyik. Két hónapja azt hittem, tudom, mi lesz ezen a vasárnapon, mára azonban szerintem csak egy ember maradt, aki tudja, ő pedig nem árulja el. „Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam. Azért nem akartam, mert idő előtti lenne, ugyanis a népszavazás eredménye határozza meg, hogy milyen irányban indulunk tovább. (…) A népszavazáson dől el, milyen erős kardot tudunk kovácsolni a brüsszeli bürokratákkal szembeni küzdelemhez.” Ugyanakkor néhány nappal előtte azt is hallottuk ugyancsak tőle, hogy szereti „Brüsszelt”. Ezek szerint csak nem meri kimutatni. Amolyan óvodás szerelem lehet, meghúzkodjuk a copfját, rálépünk a lábára, sárba dobjuk a sapkáját, ellopjuk az uzsonnáját. Ez a szavazás állítólag nem pártpolitikai kérdés. Szerintem sem. A feltett kérdés – meg azok, amelyek bennem felmerültek  –  az emberi

Otthon valahogy jobban szerettem tévézni... és nem feltétlenül azért, mert értettem. Inkább az a fajta gondoskodás tetszett, ahogy a kereskedelmi csatornák mindent megtettek azért, hogy folyamatosan fenntartsák az érdeklődésemet.  Ott állt a tévé a nappaliban és nézte, ahogy eszem. Ha kimentem a hűtőhöz, utánam kiabált, hogy a kockázatok és mellékhatások tekintetében kérdezzem meg kezelőorvosomat vagy gyógyszerészemet! Amikor a legkisebb helyiségbe mentem csobogni, akkor is hallottam, hogy milyen fontos a tisztaság a perem alatt is. Mi ez, ha nem maga a törődés? Ha véletlenül belealudtam egy-egy filmbe, hirtelen rámüvöltve felriasztott, hogy rendezzem a hiteleimet adósságrendező hitellel. Egy percre nem lankadt a felém fordított figyelme. Sokszor olyan fontosnak tartotta, hogy kisegítsen egy újabb uzsorával, hogy az Oscar-díjas színész szavát félbeszakítva harsogta egyenesen az arcomba, hogy nyugodtan menjek el nyaralni! Ezek azért nagyon fontos információk, ami abból is látszik,

Az egész úgy kezdődött, hogy Merkel asszony beinvitálta a szíreket az országába, ahol addig egészen békésen dolgozgatott a feleségem. Nem pont Kölnben, hanem egy vidéki klinikán, és hiába is mondogatta az asszony, hogy őbenne sok kárt már nem tehetnek, félteni kezdtem a kis kultúráját. Visszamenni a Szent Kereszt Kórházba persze nem volt hajlandó. Pedig mi pénzt ígértek neki! Így hát nem maradt más választás, Mohamednek kellett mennie a hegyhez. Volt majdnem egy évem felkészülni a kiköltözésre, igyekeztem tájékozódni, mi várhat ránk odakinn a jövőben. Szerencsére pont akkoriban kezdett el a kormány is közszolgálatilag tájékoztatni minket, így kikövetkeztettem a kék plakátok alapján, hogy Németország már jól csurig lehet muszlimmal, annyian lehetnek, mint az oroszok. Elképzeltem az egyre sötétedő bajor utcákat… Ha nem akarok bajt magamnak, akkor alkalmazkodom hozzájuk, ahogy a mi kultúrkörünkben mondanák: Rómában viselkedj úgy, mint a rómaiak. Ez lett a taktikám, s ettől kezdve nem b