Egy migráns naplója

Az éjféli mise véget ért. Az áhítattal megtöltekezett tömeg a hidegben összehúzza magán az ünneplős kabátját és hazafelé indul a gyér közvilágításnál. Kislányok a legszebb ruháikban, nénik naftalinszagú berlinerkendőkben battyognak, a férfiak még kalapot is vettek.  Az egyik lámpaoszlopnál gyülevész népség zsinatol, vagy egy tucat sötét bőrű, zsíros hajú, szakállas, fiatal férfi vesz körül egy lángoló tekintetűt, aki szélesen gesztikulálva magyaráz nekik valami barbár nyelven. Az anyukák önkéntelenül is jobban szorítják kislányuk kezét, és megszaporázzák lépteiket. A nénik is a lehető legnagyobb ívben elkerülik őket, egy férfi már a rendőrséget tárcsázza. A plébános óvatosan körülnéz, kulcsra zárja a templomot és a parókiára siet. Mire kiürül a tér, egy járőrkocsi gördül a templom elé, a rendőrök kiszállnak, de már nem találnak ott senkit. Talán csak egy látomás volt a ködben… Az egyik rendőr felnéz a színes üvegablakokra, ahol tizenkét szakállas férfi áll körül egy hosszú hajú tize

Bongyor felhő fodrába ékelődött óriás, aranysárga holdsarló magasodik a tömeg fölé. A fehér halom első pillantásra mintha hókupacot formázna, de nézd, a Hold szarván göndör puttók üldögélnek, a fodrokon pirospozsgás angyalkák fújják flótán a szférák zenéjét! A padlón szétszórt csillagok hevernek, s mindenütt ragyogás. Ez lenne a Mennyország? Van, akinek igen. A felhő dombjai között kisvasút zakatol, kocsijain lovaglóülésben tarka gyerekcsoport. Széles vigyorral sihuhuznak el a tömeg előtt a Jingle Bell dallamára. Menet közben mindegyik szüleit keresi szemével. Szőke a szőkét, barna a barnát, fekete a feketét. Az integetők bábeli hangzavarából egy mondat üti meg a füledet: „Itt vagyunk, Zalán!”  Ebből aztán kiderül, hogy nem is Zalán, nem is Bács megyében, hanem Ingolstadtban vagyunk, a WestPark bevásárlóközpont aulájában. Vége a menetnek, a gyerekek szétválogatódnak szülők szerint, mint a kártyában: színre szín. A következő csoporttal már indul is tovább a kisvonat, nem vár. Te vá

– Hát egyem azt a drága szívét, gyöngyömbogaram, miért nem nyit már kaput? Zörgetünk negyedórája! Állunk itt pluszban a mínuszba, lássa már egészen átázott a kendőm ebben a nagy várakozásba!  – Már felállni is sokáig tart az én koromban, nemhogy kijönni. Mi járatban vannak? – Hoztuk az Erzsébet utalvánt karácsonra, tízezer forint, a miniszterelnök küldi minden nyugdíjasnak! Most hordjuk szét az utcába. Biztos hallott róla, nem mehetnénk beljebb? Ne itt a kapuba, mégiscsak péz! Gyött velem a biztonsági úr is, láthassa, hatósági mellényben van! – Várjon, elzárom a kutyát. Harapós a Rexi. A Lacit, a postást azt ismeri, na, a Laci postás, ő mondta, hogy jön majd utalvány, de nem ő hozza ki, hanem a tanácstól küldenek valakit.  – Na, mi vagyunk a tanácstó. Onnan gyöttünk. Beljebb mehetnénk, ahol van asztal? Mer alá is kéne írni. – Jöjjenek a konyhába… Már azt hittem, elmaradnak, mert azért sok pénz az nekem. Sok az a tízezer. De azt mondják, csak itt a boltba lehet elkölteni. Meg

Ezt az írást a karácsonyi vagy szilveszteri számba szántam, de most már nem szánom. Oda majd lesz más, most túl jó a kedvem, hogy politizéljek. Mást veszek számba: minden migráns örök problémáját, a hazai ízeket, amiket nem mindig könnyű idegenben reprodukálni. Ám ha mégis, akkor a jól sikerült közös ebéd vagy vacsora felér egy hazautazással. A legrövidebb út oda is az ember hasán keresztül vezet. A konyha egyik fő alapvetése, hogy az alapanyag az alapvető. Azon múlik minden, mondják, akik még sohse kozmáltak oda semmit. Őrölet!  Nem csak azért, mert itt minden étel olyan szőke-sápadt, de nekünk, kalocsaiaknak az ízek leghazaiabbikát a bátyai vagy szakmári piros arany jelenti, s ezt nem a lokálpatriotizmus mondatja velem. A Miskolcról ideszármazott haverok buli-bográcsgulyása színre olyan volt, mint a Fanta. Kilószám hoztunk hát ki „kalocsai” paprikát, mert azt hittük élelmiszer, de olyan jó ajándéknak bizonyult, mint valutának. Röviden: most már szívesen megyünk, ha hívnak vacsor