Egy migráns naplója

 Lassan nyílt a Kehely repedt üvegű, kopott ajtaja, Švejk, a derék katona szokásához híven szorongatta még egy kicsit a kilincset, amíg egyálltó helyében körbenézett a derékig füstös teremben. - Isten éltesse őfelségét, Ferenc József császárt! - kurjantotta, majd oda-odabólintva az asztaloknál trécselő, megrökönyödött vendégeknek a törzsasztalához sietett, ahol addigra Palivec már terítőt is cserélt és kora őszre emlékeztető hűvös, arany korsót helyezett a friss söralátétre, a hab, mint pufók felleg tornyosult a tetején. - Nézze csak, ki ül ott! - intett állával a mosdó ajtaja felé a vendéglős, és akkurátusan simított még egyet a terítőn. A szűk fordulóban egy kétszemélyes kis asztalkánál köpcös, kopaszodó, hivatalnok külsejű figura hörpölgetett és szívta magába a vécéből szivárgó illatokat. - Nocsak, a Marek! - kerekedett el Švejknek szeme-szája a csodálkozástól. A háború vége óta nem látta az egyéves önkéntest. Azonnal felállt, kortyolt egy nagyot a sörből, hogy nehogy kilötyögjön, f

- A papírkukába dobjam, vagy komposztáljam? - forgatta Svejk a zöld konzultációs borítékot gondterhelten, láthatóan magáénak érezve a kormány problémáját. - Ha visszaküldöm, az külön környezetterhelés - mérlegelte saját felelősségét. Müllerné gondolt valamit, sőt konkrétan valakinek a valakijére, de nem merte kimondani. Valamiből el kell tartania a férjét, aki egész nap csak a hátán fekszik. Csak ment, s teregetett némán.

Kuzmicek már ott ült a bárpultnál, Svejk törzshelyén, és nem értette a derék katona kérdő mosolyát. Palivec kicsit közelebb kezdett törölgetni, mert érezte, hogy konfliktus lesz. - Ez itt az én helyem. - Az nem lehet, én ülök itt. - De én mindig itt szoktam ülni, ez a törzshelyem, mindenki tiszteletben is szokta tartani - Svejk arcán most nem látszott az az idült vigyor, aki ismerte, rá se mert volna most ismerni. - De nekem megtiltották, hogy itt üljek, úgyhogy muszáj - jelentette ki büszke, felemelt állal a munkásőregyenruhás. - Ja, ha be van tiltva, akkor szabad.

 Palivecné a Kehely raktárhelyiségében a söröshordóknak dőlve zokogott, amiket pár éve egy-egy ellopott pillanatban a férjével még a szerelem oltárának használtak. Švejk szörnyen kellemetlenül érezte magát, mert a pozdorja ajtókon át minden behallatszott a söntésbe, ráadásul az étterem - mondhatni mint rendesen - ez időszakban is teljesen üres volt. A derék katona ezt szóvá is tette Palivecnek, aki talán még kellemetlenebbül érezte magát, pláne, mert úgy viselkedett, ami nagyon nem volt a szívére való. - Kénytelen voltam lekenni neki egy-két fülest. Nem tehetek róla, Švejk úr, nem bírták tovább az idegeim. Švejk megtömte a pipáját és kérte, hogy hadd hangosíthassa fel a tévét, akkor legalább azt hiszi, onnan jön a sírás. Palivec szó nélkül átnyújtotta a távirányítót és folytatta önvallomását. - Az a baja, hogy nem vagyok törtető. Hogy a kocsmában sem engedem a politizálást. Szerinte ezért nem jár ide már lassan a kurvanyja sem. Egyfolytában arra biztat, hogy igenis valljak színt, tegye