Egy migráns naplója

…gondolkodám. Ez eléggé veszélyes. Főleg az autópályán. Könnyen maga elé bambul az ember, ahogy jönnek szembe a csíkok monoton. Távolban a hegyek homályos kontúrja, közel a szalagkorlát. Szerencsére van az autóban sávtartó automatika. Nem enged letérni az útról. Kipróbáltam, az enyhébb kanyarokat is beveszi helyettem, ha fel vannak festve a záró- és egyéb vonalak. Márpedig Németországban fel vannak. A legkeskenyebb, egysávos hegyi úton is kétoldalt ott fehérlik a záróvonal, húszméterenként fehér, fényvisszaverő karók mindkét oldalon. Mint egy terepasztal, olyan a vidék. A múltkor mondjuk láttam egy kátyút egy ilyen kis mellékúton, annyira meglepődtem, hogy majdnem elfelejtettem kikerülni. Le kellett volna fényképeznem, mert az itteniek nem hiszik el.  De szavam ne felejtsem, suhanok hazafelé, keresztül Bajorországon, át Ausztrián, tempomat, sávtartó, utas vagyok a saját kocsimban… Peregnek az órák és a kilométerek, mígnem átérek az erős és büszke országba. Ez van kiírva a határ után

„Boszorkányunk, Frász néni egész nap kiabál: ne ugrálj, mert kapsz egy frászt! Ne fütyülj, mert kapsz egy frászt! Ne labdázz, mert kapsz egy frászt!... Hogy hívták Frász nénit kislány korában? Nem is volt kislány kislány korában?” Szánalommal vegyes undorral nézem egy büszke és erős európai ország kormányának kétségbeesett vergődését, ahogy próbálkozik a kereszténység után megvédeni a magyarságot is saját magától. Azt mindenki tudja, hogy nagyon cudarul néznek ki a demográfiai mutatóink, kevesebb gyerek születik, mint ahány magyar meghal, hogy az elvándorlókat ne is említsem. Mindez egy túlnépesedő bolygón. Gonoszkodhatnék, hogy miért is fontos, hogy jó sokan legyünk, ha Andorra is elvan a maga alig hetvenezres lakosságával, kis helyen is elférnek, de nem teszem. Én elhiszem, hogy egy nemzetnek fontos a fennmaradás, hiszen anélkül nem lenne. Az avarokat is hogy zavarhatja, hogy nincsenek! Ilyen velünk elő ne fordulhasson, a magyar nőnek legyen széles a Kárpát-medencéje! „Azé az orsz

A piacról jött be a trafikba, mert eszébe jutott, hogy ma este lottóhúzás, mondta is az apjuknak, hogy legközelebb már felkelni felejt el. Az otthonka zsebében kotorászott sokáig, az emberek mögötte az egyre gyarapodó sorban meg csak nézték, ahogy egyesével végigböngészi az összeset, és cetlik sorát pakolja ki maga elé a pultra.  A szatyrai a földön akkurátusan az újságoknak támasztva, a kismamacipővel egyensúlyozza őket, hogy fel ne boruljanak. Nagylevelű zeller lóg ki az egyikből, a másikban tök és kapor. Egy kis levesbe való zöldséget vett, mert a kertet már nem bírja sem ő, sem az apjuk. Épp csak két répát, meg egy gyökeret, jó az ilyen melegben is, kevesen tudják, a forró leves.  Ezt meséli, miközben még mindig keresgél. Aztán meglátta ezt a zsenge tököt, összefutott a szájában a nyál, nem is tudja, milyen régen nem evett egy jó rántott tököt tökfőzelékkel! Az apjuk is szereti, most jól meglepi. Igaz, nagyon drága most a tök, de hát egyszer élünk. Meg már csak estig kell kibí

A cím szándékosan félrevezető. Több ezer hátrányos helyzetű, elsősorban cigány származású munkásembernek két dolog ugorhat be azonnal róla, az azonos néven futó uniós program és szövetkezet, amivel nekik munkahelyeket teremtettek, vagy pedig az ezen a címen elsíbolt mintegy 1,6 milliárd pályázati pénz. Nem ők tehetnek róla, ha csak az utóbbi, mert mint tavasszal bebizonyosodott, ebből a pénzből nem foglalkoztathatóság növekedett, hanem az újonnan vásárolt budai irodaház büdzséje. „Munkahely” is került, az Országos Cigány Önkormányzat csókosainak, jókora havi apanázsért, hivatali autóval. Minden bizonnyal ez is a Széchenyi-terv része. (Egy pillanatra eszembe jut, milyen képmutató elnevezés: Széchenyi a saját pénzét fordította az ország javára, ők meg mások pénzét saját javukra!) Hiába, Farkas embernek farkasa. Ez a híd összeomlott, a szövetkezet a törvénytelenségek miatt feloszlott, büntetőeljárás nem indult, sőt egykori vezetőjében, a miniszterelnöki biztosban(!) a kormányfő bizalma t