Egy migráns naplója

(születésnapomra) Szerintem a napokban új időszámítás kezdődik. Nem a kakas évére gondolok, ami a kínai naptár szerint most indult, nem is a lázadás évére, hogy a cíke cípje meg. A csirkefarhát dekádja jő el, én mondom! Áldozzanak hát egy kakast, az ébrenlét szimbólumát, amíg megtehetik, aztán menjenek aludni és álmodjanak szépeket. Az emberélet útjának felénél egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, és rájöttem, hogy körbe-körbe jártam a kerek-erdőben. Amikor megszülettem, akkoriban a csecsemőket inkább tápszerrel etették, nem tudták, hogy az anyatejet nem pótolhatja semmi. A vaj nem volt egészséges, inkább margarint használtak a háziasszonyok. A romát még cigánynak hívták, az afroamerikait négernek, és az orosz volt a kötelező idegen nyelv az iskolákban. A kenyeret és tejet szombatra fel kellett iratni a boltban, ha azt akarta az ember, hogy jusson. Orosz katonatisztektől vettük a zsírpapírba csomagolt villanyfúrót, színes tévét, versenybiciklit, kisdobosként felszabadulási fu

Az a rákfenéje ennek a külföldre költözésnek, hogy itt is dolgozni kell. Errefelé nem volt szocializmus, úgyhogy ügyelnek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás arányainak betarthatóságára, nincs mellékállás, háztáji, fusizás, de hétvégi munkabeosztás azért akad. Bár csak három embert kell összehangolni egy szabadidős programhoz, e hónapban így is csak egy szabad szombat délután jut közös kikapcsolódásra. Szerencsére ragyogó napsütés, -17 fok, igazi kirándulóidő, látogassuk meg Nürnberget! Alig 40 perc autópályán, s ezúttal menjünk túl a városszéli plázákon! Mit lehet ott megnézni ilyen röpke délutánon? Nem akarok kegyetlen lenni, ilyen cudar időben, nem viszem a családot a Reichsparteitagsgelände-ra, ahol százezrek masíroztak merev karokkal nem is olyan régen, különben sem érdekel annyira a nácik begyöpösödött lába nyoma. Menjünk be az óvárosba! Néhány nappal ezelőtt volt 72 éve, hogy a szövetségesek sz…énné bombázták, fura volt a tudat, hogy ami eredeti 16-17. századi épül

Másfél éve augusztusban tinédzser lányomat elkísértem egy napra a Sziget Fesztiválra. Huszonéve jómagam is jártam ilyen helyekre, ismerem az „életérzést”, így gondoltam jobb, ha első alkalommal óvatosságból közösen mérjük fel a terepet. Hatalmas tömeg volt aznap, a HÉV-re sem fértünk fel, úgy gyalogoltunk a kerítéslabirintusokon keresztül megközelíthető pénztárakig. Amik persze még zárva voltak, hosszas sorbanállás után sikerült a sok tízezrest karszalagra váltani, amit lányom szabálytalanul a karkötőire applikált, s amit az első beengedőponton le is téptek róla: mehettünk vissza kicserélni. Mindenhol kerítések és biztonsági őrök között. Nem ilyenre emlékeztem a régi szép diákszigetes időkből. Csomag- és ruházatátvizsgálás után jutottunk el a főkapuhoz, amit egy hatalmas „Freedom of Island”, azaz „A szabadság szigete” felirat díszített. Mint amúgy minden egyebet odabenn. Ahol megszűnt a készpénz, s újabb hosszas sorbanállás után lehetett egy kártyára tölteni összeget, hogy újabb sor

„A napszámos, napszámosné / Tuskót fürészel és hasít; / Daróc pólyában gyermekök / A szélvésszel versenyt visít. / Hol a boldogság mostanában? / Barátságos meleg szobában.”  Bár meleg szobában ülök, mégsem vagyok felhőtlenül boldog. „Lapozgatom” az interneten a magyar „újságokat”, s mint mindenki, én is a magam előítéletei alapján válogatok belőlük. Jegyzőkönyvszerűen, két párhuzamos világból. Kedd reggel írom ezeket a sorokat, amikor is a mostani tél áldozatainak száma száz felé közelít. Aki nem megfagyott, az bennégett.  „Meghalt egy ember, amikor kigyulladt a kunyhója a XVI. kerületben.” „Három helyen is megégett holttestet találtak a tűzoltók.” Mert fűt a szegény ember, amivel csak tud, amiben csak tud. Szakadt sparheltokban pillepalackba tekert rongyokkal, laminált padlólappal, dióhéjjal… Pihen a gázóra. Kikötötték. Odabenn hallgat a sötétség. De hát ilyen a rezsiharc: csapásokat adunk és csapásokat kapunk. Egyre többen fagynak meg, akiknek van hol lakniuk, de fűtésre már ni

Amióta időszámításunk létezik, az új év kezdetét hiedelmek és babonák kísérik, észre sem vesszük, s magunk is rabjaivá lettünk, amikor a lencselevest kanalazzuk, vagy a sült malac bordáját ropogtatjuk. Csirkét ugyebár nem szabad enni, mert elkaparja a szerencsét. Eszembe jutottak éjfélkor szegény strómanok, akik lencsefőzeléket ehetnek csak csirkecombbal. Ugyan sok pénzük lesz, de nem mind az övék, és sok szerencse kell, nehogy elsimonosodjanak. Én ugyan nem vagyok babonás, de abban azért lehet valami, hogy mindenki azzal tölti majd az évét, amivel újévkor foglalatoskodott, különben tavaly miért mosogattam annyit másnaposan? Úgyhogy idén csak azért nem töltöttem a szilvesztert a Karib-szigeteken, mert nem akartam elrontani az ottani konzumlányok minden napját azzal, hogy velem kell múlassák. Ebben az évben inkább autópályán fogok kuplungolva araszolni, gunyoros 120-as korlátozó táblák között. Ez ellen mindenképp lázadni fogok, ha már a „lázadás éveként” definiálta 2017-et a kormányf