Mint mérgezett folyóban fehérhasú, halk halak, úgy úsznak napjaink az évek hídjai alatt. Merev szemükben a világ, s azt is látni, amint megpoklosodnak bennük fülledt, nyálas nyaraink. Erjedt gyümölcseit falják az ősznek, és ha most hagyjuk, nyákuktól lesz minden telünk iszamos. Híznak, hiszen minket esznek, sőt egészben nyelik le a semmibe szórt percek zöldeskék legyeit. Szánod őket, mert nemhogy némák, mind süket? Járj a vízen! taposd le szürke testüket, s belükből kibuggyan a bűzös pillanat! Járj a vízen! amíg visz a lendület! én a parton lógok és szavaim szakadt szákjával gyűjtöm tonnaszám a döghalat.