Egy migráns naplója

Nemhiába, hogy még csak kamasz vagyok, de nem is sikerült még nekem soha semmi. Kivéve tán a focit. Mondogatták az emberek, hogy csudagyerek vagyok, meg hogy bár fedeztek volna föl kétnapos koromba, mert nem lesz belőlem becsületes ember se így, se úgy.  Lakott a mi utcánkban egy amolyan edzőféle, a Varga Pista. Mindenféle rongyos futball-labdákat foltozgatott a görbe tűivel. A gyerekek folyton csúfolták, mire úgy rám mérgesedett, mint pártelnök a pénztárosra. Annyira gyenge idegzetű volt, hogy mindig berúgta a fótozni való labdáival az ablakot. Így aztán nekem a végin több labdám lett, mint neki. Azokat rugdostam, meg a teheneket a kispesti határba. Puskás Öcsi óta nem láttak ilyen tehetséget, mondogatták anyámnak, meg egyenesen azt javasolták, hogy adjon el szógálni valamelyik akadémiára, inkább előbb, mint utóbb. Egyik este megyek haza, hát ott ül a helyemen egy fura teremtés. Na, ez is focista vót, nézem, az egyik lába nyomorék. Nagy földeket bejártam én a tehenekkel, de il

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

. (Hommage à Tabi László) Magyarország másodmagával megpályázta a 2017-es a FINA által szervezett vizes világbajnokság megrendezését. Már nem is emlékszem, melyik város, azt hiszem, Mexikó volt az Budapest mellett, amelyik szívesen látta volna a sporteseményt a medencéiben, de az előzetesen becsült, mintegy 20 milliárd forintra rúgó költségvetés láttán meghátrált, így Magyarország kapta a rendezés jogát. Nem is érdemes megjegyezni a másik pályázó nevét, ha nincs 22 milliárd forintjuk egy ilyen fontos eseményre! Milyen ország az, amelyik ne tudna mainapság 24 milliárd forintot kiszorítani e magasztos célra, mint az egészségügy (mert ez az!), pláne, ha tudja, hogy az a 28 milliárd hamar meg is térül. 30-35 milliárd forintot ma csak az olyan álomgyilkosok sajnálnak egy olyan rendezvényre, amire az egész világ figyel, akik az olimpiát is elleneznék. Na, de kérdem én, hol van egy olimpia egy ilyen esemény alig 40 milliárdos költségéhez képest?  És azt is vegyük figyelembe, hogy ebből

. (Hommage à Mikszáth Kálmán) Tegyük fel, hogy valahol az országban elromlik egy hídon a korlátfa. Mert ha nem tesszük is fel, elromlik. No persze, el van az már korhadva évek óta, panaszos levelek tucatját iktatták a jegyzőségen, a helyi újság is kiszerkesztette már, de igazán akkor vált valós problémává, amikor a polgármester fiának bébiszittere arra sétáltatta az unokát és a gyerek majdnem beesett a csatornába. Innentől viszont beindul a gépezet, jelentés készül a törött korlátfáról az állami közútkezelőnek. A közútkezelő továbbküldi a papírokat a járásnak, a járás a megyének, a megye tovább már nem meri, így visszaküldi a városnak. A város kommunális cége kiküld egy embert, aki konstatálja, a korlátfa csakugyan el van törve, meg kell javítani, mert balesetveszélyes. Még csak alig egy hónap telt el, a korlátfa ez idő alatt is ki volt téve az időjárás viszontagságainak. Az ám, de honnan kerítsenek a javításra forrást (ahogy az ingyen pénzt nevezik képmutató módon)?  Erre sajn