Egy migráns naplója

Réges-régen, amikor még nem volt „fake news”, elhittünk mindent, amit a média ránk zúdított, még ha a közmédia volt is az. Akkoriban, 2012-ben olvastam egy indiai keresztény gyülekezetről, akik egy mumbai pincetemplomban egy szép napon arra lettek figyelmesek, hogy a falon lévő feszületen lévő Jézus sírni kezdett. Biztos megvolt rá az oka, s ahogy ilyenkor lenni szokott, búcsújáró hellyé vált a templom, Krisztus könnyeit hordták haza a hívek, sokan meg is itták, csodálatos gyógyulásokat várva a testnedvtől. Ez a csoda három napnál tovább tartott ugyan, de nem sokáig. Egyszer csak jött a vízvezeték-szerelő, és megjavította a templom fölötti épület szivárgó szennyvízvezetékét. Ha jól emlékszem, a történetnek itt nem lett vége, sőt pont amiatt került a hírekbe: a helyi érsek bíróság elé akarta állítani a felelőst istenkáromlás és a csoda megszentségtelenítése miatt, aki egészen Finnországig menekült a felbőszült hívek bosszúja elől. Saját használatra a történetből kétféle tanulságot von

Trockner Jenő élete a bor volt. Tudom, sok ilyet ismernek, bólogathatnának, de ugyanazzal a lendülettel, ahogy egyetlen mondatommal belerángattam, ki is húznám Jenőt a slamasztikából: tudniillik ő jóval többet termelt, mint fogyasztott. A borászkodás generációkon keresztül ivódott belé, s mint tudjuk, a bor nem válik vízzé. Fordítva is csak egy feljegyzett esetről tudunk. Nagyszülei minden szőlejét elvették ugyan a háború után, és Kistarcsán próbálták kiverni a fejükből a borkészítés minden csínját-bínját, de sikertelenül. A konok sváb kulák, amint visszakerült szülőföldjére, újra csak a pincéjében matatott minden kommunista szombaton. Ha vett szőlőből is, ha csak saját és családi fogyasztásra is, de bornak lenni kellett a pincében, különben az csak egy gödör. Abból pedig volt a falu melletti szőlőhegyen vagy háromszáz. Negyven évig ki rendeltetésszerűen, ki másra használta, de a bor legújabb kori reneszánsza felújításra bírta azt a pincetulajdonost is, aki csak az épület eladásából

Gyerekkoromban ez a hely nekem maga volt a földi Paradicsom. Apai nagyszüleim éltek itt, a csatorna öblében, sűrű nádastól és gyümölcsösöktől ölelt apró, csendes szigeten. Alig fél kilométer a várostól, de mintha egy másik világ lett volna, csak egy keskeny földúton lehetett megközelíteni. Jobbról sűrűn ültetett nyárfasor, balról lenn a csatorna kísérte szorosan azt, aki végighajtott az épp csak autónyi széles csapáson. Sárban-hóban különösen izgalmas csúszkálások közepette lehetett be- vagy kijutni onnan, mindig büszke voltam apám sofőrtudományára, amikor végre elértünk oda, ahol elfogytak a nyárfák és az út kiöblösödött, majd egy keskeny virágágyás és dús szőlőlugas mögül előbukkant a fehérre meszelt ház, ahol annyi szünidőt töltöttem. A kis épület a mindenfelől toldozott tetőivel olyan volt, mint egy cukrászsütemény, amit egy kezdő háziasszony próbált szakácskönyvből reprodukálni. Eleve nem a kert közepén, hanem gyújtópontjában feküdt, itt-ott ferdén és laposan, mert tulajdonképpen

„Olyan országban akarunk élni, ahol a törvény nem csak a kólát védi.” Abban a cudar ántivilágban azért is volt rossz lemaradva lenni 30-40 évvel a nyugati áramlatokról, mert mire átigazoltunk az egyik unióból a másikba, és élvezni kezdtük volna a KGST nélküli életet, a hűtőládánkról kiderült, hogy a freon miatt környezetszennyező, a kóláról, hogy nem mámort okoz, hanem diabéteszt, a grillezett hús pedig rákot. Azt a rengeteg befőttet is dobhattuk ki a szalicil miatt, hiába gőzölte olyan szorgalmasan a nagymama. Az állam jó, ha odafigyel polgárai egészségére, mert az elhízott ember nem szívesen jár meccsre, a halott meg végképp nem, aztán a sok drága stadion a végén még visszhangozni fog az ürességtől. Szerencsére ma még csaknem azonnal értesülünk a világ minden rezdüléséről, a tarkónkon érezzük Brüsszel forró leheletét, így aztán egy német bulvárhírre a szemfüles magyar sajtó teljes spektruma reagált világnézeti hovatartozástól függetlenül, talán csak a katolikus Vigilia maradt