Gyerekkoromban ez a hely nekem maga volt a földi Paradicsom. Apai nagyszüleim éltek itt, a csatorna öblében, sűrű nádastól és gyümölcsösöktől ölelt apró, csendes szigeten. Alig fél kilométer a várostól, de mintha egy másik világ lett volna, csak egy keskeny földúton lehetett megközelíteni. Jobbról sűrűn ültetett nyárfasor, balról lenn a csatorna kísérte szorosan azt, aki végighajtott az épp csak autónyi széles csapáson. Sárban-hóban különösen izgalmas csúszkálások közepette lehetett be- vagy kijutni onnan, mindig büszke voltam apám sofőrtudományára, amikor végre elértünk oda, ahol elfogytak a nyárfák és az út kiöblösödött, majd egy keskeny virágágyás és dús szőlőlugas mögül előbukkant a fehérre meszelt ház, ahol annyi szünidőt töltöttem. A kis épület a mindenfelől toldozott tetőivel olyan volt, mint egy cukrászsütemény, amit egy kezdő háziasszony próbált szakácskönyvből reprodukálni. Eleve nem a kert közepén, hanem gyújtópontjában feküdt, itt-ott ferdén és laposan, mert tulajdonképpen három különböző építmény állt vállvetve: a lakóháznak tapasztva egy-egy multifunkcionális helyiség, „kiskonyha” és „füstölő” néven. A bejárat az érkezési oldalhoz képest átellenben volt, téglákból kirakott járdán kísért oda Dzsudi, a látogatókra folyton vigyorgó tacskó, ahol ricinusok fölé diófa magasodott. Vízszintes, vastag ágán hinta lógott, de gyakrabban lengett. Sok unokával ajándékozták meg nagyszüleimet szép számú gyermekeik.
A ház mögött meggyfákkal teli, birkákkal nyírt füves tisztás után a konyhakert és a baromfiudvar következett ólakkal, mellettük felhalmozott rendben hasábba vágott tüzelő. Egy időben malacok is éltek-haltak itt, olykor fából ácsolt ketrecekben nyulak. A veteményes mögött pedig az egyetlen szomszéd: egy apró nyaraló. Az egész kert a csatorna öblében feküdt, ami balról kerülte meg, barna vize állni tűnt a sűrű békalencse alatt. Néhányszáz méterenként kitaposott horgászállások szakították meg az elszabadult nádast, ahol jobbára inkább csuhékat emelgettek a halászok. Fogás után a szerszámokat nagyapámra bízták, tuják lombjába rejtve őrizze a következő alkalomig.
Jobbról az állami gazdaság hatalmas gyümölcsöse terült el, közepén kicsiny fenyvessel. Ez tiltott területnek számított, különösen ősszel, amikor ért az alma, körte, barack, de hát mondják ezt egy gyereknek! Pláne többnek, amikor a gazdaság és a kert között szabadon lehetett járni-kelni, hiszen nagyapámék kútja, ami nyáron görögdinnyét, vagy a kút karimájára belülről erősített kis polcon egy-két üveg sört hűtött, jópár lépéssel a telekhatáron túl volt.
Igen, akkoriban a kút volt a hűtő, merthogy a Dudáskert egészen a rendszerváltásig vagy micsodáig nem volt villamosítva. Hihetetlennek tűnik, petróleumlámpa fényénél néztük a tévét! Egy kis Junoszty sugárzott két harckocsi akkumulátorról, amit alkalomadtán kézikocsin vitt be a Papa feltölteni egy ismerőshöz. Ilyenkor esténként nem a Híradót hallgattuk tejbegrízt körbekanalazva, hogy hol robbantott Európában az IRA vagy az ETA, hanem békakuruttyolást és a nádirigó csettegését, amit néha a csősz kismotorjának hangja szakított durván félbe. Időnként erre került, tudta ő is, hol van elrejtve a sör.
Messze, vagy ha sok gyümölcsöt sikerült böngésznünk, akkor szinte elérhetetlenül messze, bodzabokrok és vadkomló-lugasok árnyában állt a fehérre meszelt, mindig tiszta budi, tulajdonképpen kettő az egyben pottyantós, mert nagyapám a kisgyerekekre való tekintettel a nagy „ülőke” mellé egy kisebbet is rittyentett. Folyóvíz nem volt benne, csak mögötte, hiszen ivóvízért is biciklikormányra akasztott „kantákkal” jártunk a városi közkútra. Hát.
Nagyszüleim utolsó éveire aztán lett áram, lett szivattyú, a kút megfulladt, a gazdaság kivágta a gyümölcsöst, a telket bekerítette, és a csatorna túloldaláról is egyre több hang szűrődött át: teherautók zaja és lakodalmas zene felváltva. Nagyapám hirtelen halála után az örökösök eladták a kertet, az árából Mama a városba költözött, s azóta, mióta ő is elment, egyszer merészkedtem vissza emlékeim kihűlt nyomán – van egy évtizede is tán.
Most, a műholdképen ránéztem, körülötte minden zöld, csak a kert világít fehéren. A főúttól gyalog „6 perc. Névtelen utakon keresztül. Nagyrészt sík. Ez az útvonal magán- vagy korlátozott használatú utakat is tartalmaz. Legyen óvatos – az útvonalterv hibákat vagy olyan útszakaszokat tartalmazhat, amelyeken nincs járda.”
Teremtésnek tűnő pusztítás nyomai mindenütt: az új tulaj kivágott mindent, ami zöld, a gyepet autók és baromfik sártengerré változtatták, a házfalak már nem bújnak el, hanem messziről szégyenkeznek csupaszon és csámpán. A bejáratnál sorompó fogad, s körben mindenhol drótkerítés. Néhány kitartó, girbegurba tulipán integet ki rajta, jelezve, itt volt régen nagyanyám virágoskertje. Elloptam őket és elvittem jogos tulajdonosuknak, a temetőbe. Többé nem megyek oda vissza. Ha hiányozna – mert hiányzik –, inkább felidézem...
Tudom, nem az egyetlen vagyok, akinek kechupot csináltak a Paradicsomából, viszont szomorúan látom, fogyasztják flakonszámra, hadd nyomja el mindennek a keserű ízét.
A ház mögött meggyfákkal teli, birkákkal nyírt füves tisztás után a konyhakert és a baromfiudvar következett ólakkal, mellettük felhalmozott rendben hasábba vágott tüzelő. Egy időben malacok is éltek-haltak itt, olykor fából ácsolt ketrecekben nyulak. A veteményes mögött pedig az egyetlen szomszéd: egy apró nyaraló. Az egész kert a csatorna öblében feküdt, ami balról kerülte meg, barna vize állni tűnt a sűrű békalencse alatt. Néhányszáz méterenként kitaposott horgászállások szakították meg az elszabadult nádast, ahol jobbára inkább csuhékat emelgettek a halászok. Fogás után a szerszámokat nagyapámra bízták, tuják lombjába rejtve őrizze a következő alkalomig.
Jobbról az állami gazdaság hatalmas gyümölcsöse terült el, közepén kicsiny fenyvessel. Ez tiltott területnek számított, különösen ősszel, amikor ért az alma, körte, barack, de hát mondják ezt egy gyereknek! Pláne többnek, amikor a gazdaság és a kert között szabadon lehetett járni-kelni, hiszen nagyapámék kútja, ami nyáron görögdinnyét, vagy a kút karimájára belülről erősített kis polcon egy-két üveg sört hűtött, jópár lépéssel a telekhatáron túl volt.
Igen, akkoriban a kút volt a hűtő, merthogy a Dudáskert egészen a rendszerváltásig vagy micsodáig nem volt villamosítva. Hihetetlennek tűnik, petróleumlámpa fényénél néztük a tévét! Egy kis Junoszty sugárzott két harckocsi akkumulátorról, amit alkalomadtán kézikocsin vitt be a Papa feltölteni egy ismerőshöz. Ilyenkor esténként nem a Híradót hallgattuk tejbegrízt körbekanalazva, hogy hol robbantott Európában az IRA vagy az ETA, hanem békakuruttyolást és a nádirigó csettegését, amit néha a csősz kismotorjának hangja szakított durván félbe. Időnként erre került, tudta ő is, hol van elrejtve a sör.
Messze, vagy ha sok gyümölcsöt sikerült böngésznünk, akkor szinte elérhetetlenül messze, bodzabokrok és vadkomló-lugasok árnyában állt a fehérre meszelt, mindig tiszta budi, tulajdonképpen kettő az egyben pottyantós, mert nagyapám a kisgyerekekre való tekintettel a nagy „ülőke” mellé egy kisebbet is rittyentett. Folyóvíz nem volt benne, csak mögötte, hiszen ivóvízért is biciklikormányra akasztott „kantákkal” jártunk a városi közkútra. Hát.
Nagyszüleim utolsó éveire aztán lett áram, lett szivattyú, a kút megfulladt, a gazdaság kivágta a gyümölcsöst, a telket bekerítette, és a csatorna túloldaláról is egyre több hang szűrődött át: teherautók zaja és lakodalmas zene felváltva. Nagyapám hirtelen halála után az örökösök eladták a kertet, az árából Mama a városba költözött, s azóta, mióta ő is elment, egyszer merészkedtem vissza emlékeim kihűlt nyomán – van egy évtizede is tán.
Most, a műholdképen ránéztem, körülötte minden zöld, csak a kert világít fehéren. A főúttól gyalog „6 perc. Névtelen utakon keresztül. Nagyrészt sík. Ez az útvonal magán- vagy korlátozott használatú utakat is tartalmaz. Legyen óvatos – az útvonalterv hibákat vagy olyan útszakaszokat tartalmazhat, amelyeken nincs járda.”
Teremtésnek tűnő pusztítás nyomai mindenütt: az új tulaj kivágott mindent, ami zöld, a gyepet autók és baromfik sártengerré változtatták, a házfalak már nem bújnak el, hanem messziről szégyenkeznek csupaszon és csámpán. A bejáratnál sorompó fogad, s körben mindenhol drótkerítés. Néhány kitartó, girbegurba tulipán integet ki rajta, jelezve, itt volt régen nagyanyám virágoskertje. Elloptam őket és elvittem jogos tulajdonosuknak, a temetőbe. Többé nem megyek oda vissza. Ha hiányozna – mert hiányzik –, inkább felidézem...
Tudom, nem az egyetlen vagyok, akinek kechupot csináltak a Paradicsomából, viszont szomorúan látom, fogyasztják flakonszámra, hadd nyomja el mindennek a keserű ízét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése