Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van!

– Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet...

Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi.

– Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, estére milyen infláció következik...

– Brüsszelita. No, akkor én nyitok. E-egy Sárkány lép az E2-re – nyammogta sűrű, tömött szakállába a szűkszavú, de tágbelű Baloun teli szájjal, és már vette is elő a kulcscsomóját a sörnyitóval. Egyébként ő hurkát-kolbászt, pár kiló sült tarját és egy disznó összes főtt-füstölt oldalasát valamennyi nyúljával hozta ki otthonról e piknikre. Meg egy üveg csípős magyar almapaprikát a Tescoból. Kenyeret nem, mert az ársapkás volt és már a pékségből elkapkodták az élelmesebbek, a boltba nem is jutott belőle. 

Švejk nem sokat gondolkodott a válaszlépésen, a második-harmadik sorba srégen rögtön két üveg sört is kirakott, a hátsóval előrelépett a másik mellett két mezőt, majd amazt levette a tábláról maga elé és felbontotta. 

– Ez is szabályos megnyitás. En passant – kortyolt egy hosszút, majd visszavette kezébe a lapjait. – Tudod, Baloun, szívesen meghívtalak volna a lakásomba, de ilyen energiaválság mellett egyelőre itt kinn melegebb van – Švejk lehúzta terepszínű usankáját a homlokára. – A kocsmában meg vagy a sör hűtését számlázzák ki, vagy ráírják estére a villanyóraállást is. Tömény is van, mondjam még? – és egy kis kartondobozt varázsolt elő zubbonya zsebéből. – Tiroli krojterlikőr, regulátor. – A bűvös kocka négyszer négy kétcentes ampullát rejtett. Ezekkel oltotta magát az öreg gondolkodás ellen.

Kortyoltak. Kettőt-négyet, mert az ilyen vakcinányi üvegcséknek csak csöpögtetve lehet kiszívni a tartalmát.

– Maradt egy kis alufólia a szakálladon, Baloun. A szemembe világít. – a bélpoklos veterán erre végigtörölte az arcát.

– Rég nem láttalak. Vigécmidir? – bújt elő a szótlan vidéki tahóból a társasági érzékeny.

Švejk maga elé tette lapjait, persze királyokkal lefelé, és elővette zsebéből a pipáját.

– A kutyakereskedés bedöglött. Pedig az utcán, ha eldobsz egy kolbászcsücsköt, szinte biztos, hogy egy pedigrés eb fog ráharapni. De eladni nem tudod, hiszen inkább mindenki ereszti szélnek a sajátját. Kutya időket élünk, s ilyen időkben nem csak a kutyákat verik ki – ütögette Švejk pipáját két lába közt a padhoz. – Emlékszel, tulajdonképpen világéletemben egy trafikot szerettem volna a háború után, mint reumás hadirokkant. De mire visszaértem a hadifogságból, mindet szétosztogatták.

– Az nem is háborús reuma – cuppogta az igazat s nem csak a valót Baloun egy borda mögül.

– Hogyne! Viszont épp ezt nem akarták a törvényszéki orvosok tudomásul venni, azt hitték szimulálok. Gondoltam, megpróbálkozom még egyszer széjjellövetni a rozoga térdeimet. Nagyon jól jönne nekem egy trafik – kotorászott az örök újonc a dohányzacskója mélyén, mindhiába – most már jobban megy, mint egy kocsma. – Tabak híján az üres pipát biggyesztette panyókára a szája sarkában és csak úgy szopogatta. – Hallom ám egyszer a rádióban, hogy a császár újra rekrutákat toboroz, jelentkeztem hát határvadásznak a kerítés mellé. Egy katona mindig katona marad, szolgálja a császárt mindhalálig, bárki is legyen az ellenség. Szerencsére ők is így gondolták, így aztán felszereltek, mert migránsok százezrei fenyegetik újra Európát – lendült lélekben harci lázba az obsitos, már ha egy újonc obsitosnak mondható. De hallgassuk tovább.

– Volt nagy avatóünnepség, csak a pocakomat kellett behúzni, a mankóimat észre se vették. Épphogy csak lementünk a királyi vasúttal Budapesten, Miskolcon és Debrecenen és Budapesten és Tökölön majd Kiskunhalason át a szerb határra, jött a befél, hogy akkora már a nyomás a kerítésen, hogy meg kell azt emelni. No, én nem voltam rest, rögtön megemeltem, kitámasztottam a mankómmal: erre nem bejött alatta vagy hatvan afgán? Persze ezt nem tudták miképp kommunikálni, úgyhogy inkább tartalékos állományba helyeztek. Még a fegyveremet is elvették. De a jó katona ott szolgálja a császárt, ahová vezénylik. Ha kell ágytálaz, ha kell, iskolában tanítja, hogyan kell bánni a lőgyapottal, ha kell bölcsődében vagy aggok házában pelenkáz. Mégha a sajátjával cseréli is ki! 

– A CSSZRRT MNDHLLG – erősítette meg Baloun teli szájjal

– A császárért mindhalálig – szívta fenékig a következő ampullát Švejk, a lefokozott határvadász és a következő sörhöz nyúlt. – Szóval alig egy hetet szolgáltam a píseki kórház portáján, már majdnem kiismertem magamat és megtaláltam a kávéautomatát, de mire kitöltötte volna a világ lattet, kitört a béke, s ha nincs agresszió a szomszédban, engem el is küldött volna az ellenzék nyugdíjba, a fiatalokat meg háborúba. A békevágy miatt viszont a császár mozgósított, kellettek az önkéntesek, akik nem nagyon akartak szaporodni, így a végén minket, tartalékosokat öltöztettek be önkéntesnek. Fél év alatt harmadszor avatták fel kétszázunkat, ami már majdnem egy ezred, csak más egyenruhában. Látod, Baloun, így öltözködik egy öregkatona – mutatott végig magán az obsitos önkéntes tartalékos határvadász. – Kínai butikból, a zsoldból. Amúgy a belügyminiszter feleségének börtönvarrodája gyártja uniós támogatásért, újrahasznosított műanyag palackokból, szinte ingyen, az elítéltekkel. Kicsit égett szagú, de meleg, sőt párás.

– Érezni – nyelt egy szelet bükkfán füstölt tarját a nagydarab szakállas és kortyolt fél litert, majd letette az üres üveget a tábla jobb oldalára. Bár csak rövid ideig szolgáltak együtt a háborúban, tudta, mit kell tennie: kijátszotta a lapjait, amivel elnyerte Švejk bizalmát, majd újra osztott.

– Azt hallottad, Baloun, hogy Németországban már olyan nagy a szegénység, hogy káposzta nélkül eszik a sertéscsülköt? – az éhenkórász felhorkant és kikerekedtek a szemei. – De az oroszoknak se lehet most könnyű, amikor a szomszédjukban háború dúl.

Ekkor egy cingár, pauditsbélai karakterű figura tűnt fel a parkot átszelő ösvényen, csak úgy harsogott a lába alatt a zúzott kő, nordic-walking botjait agresszíven döfte a talajba, mint egy ideges biatlonos, aki elrontotta az előző célt és lövészet után ottfelejtette a síléceit, mert nem akar időt veszíteni. Kinyúlt, kék szocialista szöszmöszmackót hordott és majdnem elsuhant a sakkasztal mellett. A tartalékos határvadász obsitos önkéntes, amint felismerte, gyorsan lehajtotta usankája homloklebenyét, de pont ez lett a veszte. A sovánka árny a mozdulatra megtorpant, visszafordult, pár másodpercig fókuszált, majd a sétabotjaival egyszerre gesztikulálva, örömteli hadonászásba kezdett.

– Megismert? Azt hittem nem ismer meg. Én megismertem! Ismert maga a jó oldalamról is. Ha nem is, akkor most majd megismer!

Švejk úgy tett, mintha nem hallaná, szakállas kártyapartnerének mesélt tovább.

– Volt egy postahivatalnok Vyšehradban, a Pospišl, 35 év után felmondtak neki, mert megszüntették a postahivatalok jó részét. Ki küld ma már levelet a kormányon meg az adóhatóságon kívül, ugye? Most csapos az Ů Šankában. Hamar belejött a csapolásba, csak az a baj vele, hogy minden korsó sör után megkérdi a vendéget, hogy kér-e sorsjegyet, biztosítást, Szerencsekket, csokoládét…

De sajnos Baloun nem vette a lapot. Ránézett a peterdipálra. – Pont most jön ez is, amikor a szomszédban háború van? – mormogott magában és idegességében megivott egy újabb üveg Arany Sárkányt, de a pad alatt bokázott, majd tisztelgett szolgálatkészen:

– Dub hadnagy úr, Baloun közlegény, jelentkezem!

Švejk tett még egy próbát a terelésre:

– Idén gondoltam, kipróbálom én is ezt a száraz novembert. Mindenből csak szárazat iszom, trockent meg főleg extra dry-t… – de sikertelenül.

Az ideges öregúr Baloun tisztelgését invitálásnak vette, s mikor a nagydarab hentes odébbhúzódott, ledobálta mellőle az üres zsírpapírokat a kitaposott gyepre,  letelepedett a padra, és mintha lett volna támlája, határozottan kihúzta rajta magát. Nem leplezett undorral nézett végig a szedett-vedett egyenruhákon.

– Maguk egyéves önkéntesek?

– Már nem, hadnagy úr, tudja féléves önkéntesnek se kellettünk, így hát szét lettünk szórva az országban iskolaőrnek. Statisztikai nyugalom van. Vagy stratégiai, már nem emlékszem a kiképzésre. Kifejezésre.

– Na, az is valami. Ha még eddig nem ismerték meg a fegyelmet, most majd megismerik.

– Mondja maga. Iskolaőr se lehettem sokáig, de nem azért, mert szeretem a gyerekeket, hanem mert áttértek a távoktatásos őszi szünetre. Kit fegyelmezzek, csak nem a túlterheléses támadást? Mostanában békebeli mobil konténerkazánokra kapok kiképzést télire, Fűtő leszek, fát szenelek, kelő nappal én is kelek, már márciusban kezdek.

– Milyen az a békebeli mobilkazán? – kérdezte Dub hadnagy, miközben rá akart gyújtani. Švejk készségesen gyufa után kotorászott a zsebében, de ha dohánya sincs, miért pont gyufája lett volna. – Milyen fűtő az, akinek nincs gyufája?

– Gyufátlan, jelentem, alássan. Azt hittem, azt kérdezi, mi az a március. Óvakodni kell az idusától, mint a törpétől, mert márciusban újrakezdjük. A fűtést. A békebeli mobilkazán az nem háborús. Nem halált okozó kazán. Attól mobil, hogy odaviszik a már meglévő kazán mellé és otthagyják örökre. Pont, mint a házvezetőnőm, Müllerné mobiltelefonja. Azon sosem érni el, mert a vonalas telefon mellé rakja le mindig s ha csöngetést hall, odarohan, a vonalast veszi fel és beleliheg, mert az olcsóbb. 

– Épp ma vitatkoztam a főispán informatikusával, szerinte a távoktatáshoz távfűtést fognak kidolgozni a nyári szünetre. De maga pont úgy beszél, mint egy háborúpárti liberális. Magában nincs békevágy? Bennem akkora a békevágy, hogy akár ölni is tudnék érte – Dub hadnagy már hatodszor törölte meg szemüvege lencséjét Baloun egyik hurkazsíros szalvétájával és egyre idegesebb lett, mert minél jobban tüsténkedett, annál homályosabbra kente az üveget.

– Én a császár őfelségét szolgálom, hadnagy úr, amíg élek. Bizony, a békéért áldozatokat kell hozni. Mégha háborús áldozatokat is – a derék katona védte a frontot. – Azt hallotta, hogy a franciák már kénytelenek crouton nélkül enni a hagymalevest?

– No, de kinek fájnak jobban a szankciók? – mutatott pislogva a zsíros okulárén keresztül is jól látható plakátok óriás bombáira Dub hadnagy.

– Ahol iskolaőr voltam, ott egyik napon volt valami demagógus tüntetés reggel héttől fél nyolcig, mielőtt beérne az iskolabusz. Másnap azokat a gyerekeket, akik akkor kockás ingben voltak, bekérette magához a hitoktató és kollektív büntetésként egyiket sem engedte a hétvégén ministrálni. Benešék Franzinja, na az tiszta beteg lett, hiszen teljesen véletlenül ment aznap kockás ingben, mert a másik, a csíkos épp mosásban volt, ráadásul pont még egy szentkép kellett volna, hogy a Mindszenthyneum-albuma teljes legyen. Érdekes családi háttere volt, ezért is ragaszkodott a simogató hitoktatóhoz. De a rocker Honza gyerek a Dubčekéktől, aki farmerdzsekiben és kockás ingben járt amióta az eszét tudta, az nem vette zokon, őbelőle a sátánt amúgy is minden hétvégén kipálcázta a tisztelendő atya, hiszen ha Isten nem is ver bottal, azt az egyházi embereknek kell megtennie. Persze, Honza amúgy is megkapta nadrágszíjjal, ami jár neki, amikor Dubček úr megtudta, hogy a fia miért maradt otthon vasárnap, amikor ő a kocsmába indult. Nem kérdés, hogy kinek fájtak jobban a szankciók.

Baloun csendben szedelőzködni kezdett, semmiképpen sem szerette volna, ha a hadnagy urat is meg kellene kínálnia. Nem is kellett, mert az egészséges Dub hadnagy nem élt alkoholos itallal. A dekatlonos hátizsákjából elővett egy energiaitalos pillepalackot és egy kisebb műanyag zacskót, amit a bejelölt helyen az erre szolgáló piros műanyag szalaggal felnyitott. Tablettákkal volt teli, mind egyesével nejlonba becsomagolva, amiken újabb piros szalagok segítették a hozzájutást az igazi hatóanyaghoz: Dub hadnagy csak tépett és tépett, amíg végre tovább tudta mesterségesen segíteni a légzését.

Közben Baloun összeszedte a szemetet, a sajátját is, amit Dub hadnagy érkezésekor a földre dobált, majd ezeket az apró stanicliket a két lépéssel arrébb lévő, amúgy dugig töltött szemetesbe próbálta beleszuszakolni. – Ennyi műanyagot egy tengeri teknős hamarabb lenyelne, mint a kuka, gondolta. És még a kártyanyereményét is veszni hagyta volna, ha észrevétlenül el tudott volna távozni. Dub hadnagy úgy tett, mintha nem venné észre a fészkelődést és mintha értené Švejk példabeszédét, így folytatta a provokációt.

– Maguk kedvelik az ukránokat? – szopogatta cuppogva a magáét.

– Tudja, van nekem egy unokahúgom, itt lakik Nusléban, de nem beszélünk, ha meglátjuk egymást a villamoson, hátat fordítunk egymásnak, mert összevesztünk a nagyszüleink örökségén. De amikor megtudtam, hogy koronavírusos és kórházban van, azért segítettem neki, mert ő is egyedül él meg én is, Várjuk meg, mi lesz a vége. Lehet, hogy belehal, akkor hiába veszekedtünk. 

Švejk komor arccal összeszedte a lapokat, kiütögette és visszatette a paklit a zsebébe, a pipája mellé, majd kihívóan csörömpölni kezdett az üres üvegekkel.

A hadnagy ettől a történettől sem lett okosabb, így hát, mint egy origami-művész, csak hajtogatta a magáét.

– Én beszéltem az elhibázott szankciós külügyminiszterünk balhátvédjével egy taktikai megbeszélésen. El kell mélyíteni a barátságot az oroszokkal, csak így lehet újra béke. Ez érvényes a világ összes nagyhatalmára, kishatalmára és közepes hatalmára egyaránt. Nem szabad, hogy mások mondják meg nekünk, hogy mi nekünk a jó. Ezt mondták ott nekem az edzésen. Szerintem ez jó.

Ilyen magas labdákat már nem is lehet leütni, mert fel se lehet érni. Még a sakkasztalnál, kártya közben sem. Švejk azért megpróbálta.

– Csak óvatosan azzal a mélyítéssel, mert amit nagyon mélyítünk, azt tulajdonképpen már aláássuk, ahogy Kratoušek őrvezető azt nagyon éleslátóan megjegyezte a határvadászoknál. Ismerte talán maga is Purkrábek urat a Slavia Bankból, tudja, az a tükörfényes fejű, tök kopasz. No, az ő lánya, a Vlaszticskája egy éjszakai bárban dolgozott a Kladnóban. És minden éjjel, amikor már elment az utolsó villamos is, rettegve sétált haza a sötét parkon át, mert ott már nagyon sok nőt megerőszakoltak. Mígnem összeismerkedett Polákkal, a helyi vagánnyal, aki törzsvendég volt a bárban, már amikor éppen szabadlábon volt, mert hosszú hónapokat töltött börtönben visszaeső testi sértőként, de többek közt nemi erőszakért is elítélték már. Vlaszticska úgy gondolta, ha vele kísérteti magát haza, akkor többé nem kell tartania attól, hogy a parkban megerőszakolják, mert aki megerőszakolhatná, itt áll mellette, és valahol mélyen Polák is csak egy ember. Eleinte be is jött a számítása, csak aztán amikor már jegyben jártak, akkor kezdte el verni a vőlegénye. És amint beengedte a hálószobájába, Polák rögtön meg is erőszakolta.

Dub hadnagy néma volt a visszafojtott dühtől. Ha ezt Bretschneider detektívnek elmeséli! Mert ezeknek hiába is mond bármit. Felpattant és botjaiba belegabalyodva próbálta folytatni útját. A sétányra kiérve visszafordult, hogy még utoljára megnézze magának ezt a két javíthatatlan provokátort. Baloun épp akkorát ásított, hogy a hadnagy a maszatos szemüvegén át egészen úgy tűnt, hogy a szakállas egészben nyeli le a bombának álcázott plakát-szaloncukrot. Csomagolástul.

A Nap már áttért a stadion túloldalára, az árnyak hosszúra nyúltak, a bepállott  pufajkákat összébb kellett húzni, nehogy kiszökjön alóla az alá szorult meleg. A császár sokat látott két katonája szavaszegetten merengett a nyirkossá váló hideg alkonyatban, üres üvegek, teli kukák mellett. És ahogy ereszkedett rájuk a keserű köd, úgy ölelte őket át az otthonos, érett bakelit-bűz, míg szemükből csendben kicsordult a könny.

Begyújtottak a környéken.