Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van.

– Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója!

– Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál.

– De hát még nem is végeztem minddel…

– Na, ezért majd számolunk!

– ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat!

– Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték…

Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.  

Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem lemászott, hátrált egy kicsit, de csak egy kicsit, óvatosan a járdaszegélyig, nehogy egy osztrák nyugdíjas elgázolja a létrája mellett, s úgy szemlélte, mire jutott.

A kék plakát most már azt hirdette: „Magyarország erős és büszke európai ország!”

Ajjaj, azt hiszem, még ez is propaganda, mit szól a főnök, ha meglátja! Visszamászott és lekapart még egy réteget: „Minden idők legsikeresebb Nemzeti Konzultációja! Köszönjük!”

Ó, hogy a csuda vinné el! Mérgesen folytatta a munkát. „Megüzentük Brüsszelnek: 98 % NEM a kényszerbetelepítésre!” Le kellett ezt is szednie, de hiába, alatta másik szlogen virított: „Az emberek döntöttek: az országot meg kell védeni.” Kétségbeesetten kapart tovább, míg elő nem bukkant egy újabb kék réteg: „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy ők is megértsék!”

Lópici úr nem akarta hangosan kimondani, hogy legszívesebben mit üzenne és kinek. Már meg sem lepődött, amikor a papírréteg alól újabb közérdekű közlemény bukkant elő: „Tudta? Brüsszel egy városnyi illegális bevándorlót akar Magyarországra telepíteni!”

Na, most már legyen elég! „Állítsuk meg Brüsszelt!” Mint a gép, tépte tovább és tovább, tudta, hogy rajta múlik az ország sorsa. Lába alatt már a létra közepéig ért a papírkupac. „A magyar reformok működnek!”

Csak meg ne lássanak iskolából hazafelé a gyerekek, hogy fognak ezután tisztelni? – gondolta, s ezúttal mintha kialakult volna a fallal valamiféle párbeszéd: „Tiszteletet a magyaroknak!”, majd egy újabb réteggel lejjebb: „Ha Magyarországra jössz, tiszteletben kell tartanod a kultúránkat!”

Ahogy végignézett a soron, ami még rá várt, a plakátragasztó teljesen elkeseredett. Mindjárt beesteledik és még ezzel az egy hellyel sem végzett! „Ne kockáztassuk Magyarország jövőjét, szavazzunk nemmel!” Már teljesen belekékült, a körmei felszakadtak. „Ha Magyarországra jössz, nem veheted el a magyarok munkáját!” Pedig én ezt már szívesen odaadnám másnak! – azon kapta magát, hogy magában beszél. – Ez felháborító! „Magyarország jobban teljesít!”

Lópici Gáspár sírva fakadt, mert még mindig nem ért az aljára. De legalább a következő plakátok már nem kékek voltak: „Együtt tették tönkre az országot!”, majd a következő azt állította, hogy „Rosszabbul élünk, mint négy éve.” – mondjuk ezzel nem tudott vitatkozni, de ez sem maradhatott.

Ott állt szegény a lámpák fényében a kantáros nadrágjában csapzottan, nyakig a kaparékban, mire végre előtűnt egy nem közérdekű közlemény: „Csont nélküli karaj 1099 Ft helyett most csak 899 Ft!”

* * *

Másnap délelőtt a közeli boltban hosszú, tömött sorokban álltak az emberek, és indulatosan vitatkoztak a pult előtt a hentessel, aki váltig állította, egy éve nem volt semmi karajakció! 

De hát a plakát az nem hazudik!