Egy migráns naplója

Ez a neve annak a falunak, ahol lakunk. Ez a hetedik naplójegyzetem és még nem is írtam róla rendesen. Bajorország kellős közepén fekszik, ez az egyik nevezetessége is, afféle bajor Pusztavacs, csak néhány száz méterrel magasabban. Az Altmühl nevű kis folyó szeli ketté, ami némi kitérő után Regensburgnál ömlik a Dunába. Ezt a cikket megírom, beledobom egy palackban, s lám pénteken Kalocsánál megjelenik! A faluban neve ellenére már épp piac nincs, önmagában alig kétezren ha lakják, de mivel hasonló a településszerkezet, mint odahaza, közigazgatásilag még 2-4 kilométeres körön belül 16 kisebb „szállás” tartozik hozzá. Némelyik csak egy ódon kápolna, néhány ház és pajta. Van, ahol hatszázan, másikban épp csak harmincan laknak. Így összesen több mint 6000 ember választ egy burgermeister-t. Ne egy csendes kis települést képzeljenek, állandó a nyüzsgés. Ingolstadt 20, Nürnberg 60 km innen. Az A9-es autópálya 5 kilométerrel megy el mellettünk, vagy baleset esetén keresztül rajtunk, de én

Kevesek tapasztalhatták meg azt a furcsaságot, ami nekem megadatott, hogy általános iskolában még ellenforradalomként, középiskolában már forradalomként kellett volna tanulnom hivatalosan az ’56-os eseményekről. Ott került légy a levesbe, hogy a sors úgy hozta, nyolcadikig egy kitelepített „kulák” lánya tanította a történelmet („szájából szép volt az igaz”, köszönöm!), így gellert kaptak a tankönyv propagandamondatai, míg kamaszodó elmémet már egy posztkommunista történelemtanár próbálta pallérozni az oroszok kivonulása után, aki a „népfelkelés” kifejezést is csak undorral ejtette ki a száján. Ezekből a mozaikokból – és a távoli családon belüli diszkrét hallgatásból – kellett összeraknom a saját ’56-os képemet. Ennyit a tantervekről. Abban biztos vagyok, ma is másképp tanítja egy kockásinges és másképp egy tarsolylemezes pedagógus, akármi is áll róla a tankönyvekben. 1956 egyre távolodik, s egyre kevesebben vannak, akik felejteni akarnak, de még kevesebben, akik őszintén emlékezni.

Felborult a tér-idő kontinuum. Arra gondolok, Valaki tényleg feltalálta az időgépet, de nem szabadalmaztatta. Titokban visszament a rendszerváltás környékére és találkozott egykori önmagával, egy fiatalemberrel. Ez lehet csak az oka, hogy ma már nem kell fluxuskondenzátor, hogy visszamehessünk 1955-be! De miért is kéne visszamenni? Hogy megláthassuk, mit hoz a jövő! Akkoriban hatalmas transzparenseken hirdették és lám, itt is van: elegendő bekapcsolni a tévét, olvasgatni az újságokat, hírportálokat. Már amelyiket még lehet… Szíjjártó bekérette. Lázár kinyilatkoztatta. Balog átvette. Fazekas megtekintette. Tállai megfőzte. Ez az iciri-piciri pedig mind megette! 120 %-kal szebb lesz a Budai Vár. Olimpiai sportolóink immár a kormány szárnyai alatt készülhetnek a budapesti játékokra. Becsülete a hőség: a határvadász, aki illegális migránst látott! Az oroszok megfenyegették a hanyatló Nyugatot. Megannyi apró jegyzet észak-koreai noteszlapokról. És amiről a „közszolgálat” nem beszél:

Imádom az őszt, nem a vénasszonyok nyarát, az igazi őszt, ilyenkor szoktam a szív sebeit bekötözni színes falevelekkel. Még nyílnak a hölgyeken dekoltázsok, bambulva állok az ablak előtt, ifjú szivemben a lángsugarú nyár… de nőm keze már megüté fejemet. Hát, nem egy szende Júlia. Mit nekem idebenn a zordon kárpitok! Börtönéből szabadúlt sas lelkem, ha az utcák végtelenjét járom és csak kerengek, mint szélben a reklámszatyor. Így aztán egy-egy csípősebb hétvégi hajnalon, míg a család még aludt, nekiindultam Kalocsának, s bejártam zegét-zugát. Eltart egy délelőttöt, mire mind körbejárom életem kis helyszíneit. Egy csipet nosztalgia, egy csipet szemlélődés. Az utóbbi években viszont valahová eltűnt az igazi ősz, biztosan Párizsba szökött nesztelen. Vagy nyár van, vagy nyál, így amikor most az utolsó szeptemberi vasárnapon kinyitottam szellőztetni az ablakot, s betódultak a várva-várt hűvös illatok, s örömmel indultam neki az idén talán utolsó ilyen sétámnak, kiüríteni vagy megtölteni k