Imádom az őszt, nem a vénasszonyok nyarát, az igazi őszt, ilyenkor szoktam a szív sebeit bekötözni színes falevelekkel. Még nyílnak a hölgyeken dekoltázsok, bambulva állok az ablak előtt, ifjú szivemben a lángsugarú nyár… de nőm keze már megüté fejemet. Hát, nem egy szende Júlia. Mit nekem idebenn a zordon kárpitok! Börtönéből szabadúlt sas lelkem, ha az utcák végtelenjét járom és csak kerengek, mint szélben a reklámszatyor. Így aztán egy-egy csípősebb hétvégi hajnalon, míg a család még aludt, nekiindultam Kalocsának, s bejártam zegét-zugát. Eltart egy délelőttöt, mire mind körbejárom életem kis helyszíneit. Egy csipet nosztalgia, egy csipet szemlélődés.
Az utóbbi években viszont valahová eltűnt az igazi ősz, biztosan Párizsba szökött nesztelen. Vagy nyár van, vagy nyál, így amikor most az utolsó szeptemberi vasárnapon kinyitottam szellőztetni az ablakot, s betódultak a várva-várt hűvös illatok, s örömmel indultam neki az idén talán utolsó ilyen sétámnak, kiüríteni vagy megtölteni kicsit a fejemet. Ahogy jön.
Lebattyogtam a főúton lévő híd mellé, most csendes volt, sehol a kamionok, csak egy-egy autó vánszorgott keresztül a túloldalon lévő két áruház felé, hiába. Lemásztam a vízhez, s a békák sorozatlövésként ugrottak fejest belé. Leguggoltam, a fű még tiszta harmat, felettem az öreg fűzfák… Öregek? Egyidősek lehetnek velem. Úgy is hajoltak sorra a víztükörre, mint én másnapos rockerként a fajansz fölé. A víz folyt monoton tovább, a Dunához, a mélyben itt-ott elsuhant néha egy-egy sötét folt, éhesen, mert itt senki sem kapaszkodott a botjába. Amott túl a gyártelep, átvágtam rajta. Minden csendes, üres raklapok őrtornyai között vitt az utam. Kertes házak közé értem, a járda melletti „fosóka” sajnos már leérett, de amott egy almafa kelleti magát! Bűnbe estem. Nem láthatott senki, a házak még mozdulatlanok, csak a legkisebb ablakuk világított. A következő híd, ahol átmentem a kerékpárútra, már korántsem volt csendes. Ahogy néztem a biciklisek után a gesztenyefasor alagútján, szinte kilátni a falvakba! Közelben a kórház, arrafelé vettem utam. Itt-ott már potyogtak a vadgesztenyék, önfeledt kisgyerek örömével rugdostam ki egyet a burkából, s passzolgattam tovább, míg végül egy nagyobb rúgásnál eltűnt a fűben. Megkerültem az ódon és vadiúj épületszárnyakat, majd a csaknem évezredes templom felé fordultam, fel a kaptatón. Persze még zárva, így az udvarán szedtem egy csokréta pici sárga virágot, otthonra a lányoknak. A nevét nem tudom. Mármint a virágét nem.
Aztán le ismét egy hídon át, a parkba. A Nap már negyedúton, s mint egy tányér leves, gőzölgött széltében a folyó. A játszótér üres, de néhány száz méterrel arrébb a parton evezősök készülődtek. Többen már csorogtak lefelé, huszonéves fiúk-lányok vegyesen, nagy röhögésekkel. A víz itt elég sekély, de erős, a sás hosszú pengéi fenékig hajolnak a sodrásban. Levetettem a cipőm-zoknim és térdig gázoltam a kavicsos mederben, így járultak elém sorra a kenuk, némelyikben egy-egy evezős helyén láda sörök.
Hatalmas korsó sör ez az ősz, habok rajta pufók fellegek…
Nem kérettem magam soká, betértem a főtéren egy kerthelyiségbe. Az ismerős pincér kérdőn intett, kinyújtott hüvelykkel, messzi a tömeg feje fölött. Egy kori lesz? Egykori törzshelyem ez lesz, igen. Ime, hát megleltem meine Stammkneipe, hol nevemet hibátlanul irják majd a számok fölébe. Harangoznak. A hegyről feszület őrzi a kirándulóktól tarka, nyüzsgő völgyet. Vasárnap délelőtt van, köröttem a teraszon mindenki last-minute turista, megpihennek, esznek, isznak. Ki géppel ül ölében, annak háttérkép e táj. A zsivajtól távolabb, a sarokban ülve kortyolgatok, írogatok, gondolkodom, kortyolgatok, elbambulok, s látom ám ottan a téli világot! Pocsolyákba burkolt bús arcomba belelát, ó asszonyom az ablakunkból, hiszen itt lakunk a tér túloldalán. „Tudom, hogy jössz majd” – esik belém a szép, szikrázó mennykő! Houston, van egy kis probléma. Ideje visszatérni a Földre, oda az őszi sanszom.
Intek a pincérnek. Az asztalon hagyok 3 eurót, és kezemből elhull a virág, ahogy a parkoló biciklik és motorok közt eliramlok, míg élek. A lépcsőházban eszembe jut az özvegyi fátyol, mennék fel érte a sírból, ahogy hallom a húsz éve kijózanító hangot: űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! Tudom, hogy csak egy sör volt, de Kalocsán megúsztad volna a harmadából!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése