Másfél éve augusztusban tinédzser lányomat elkísértem egy napra a Sziget Fesztiválra.
Huszonéve jómagam is jártam ilyen helyekre, ismerem az „életérzést”, így gondoltam jobb, ha első alkalommal óvatosságból közösen mérjük fel a terepet. Hatalmas tömeg volt aznap, a HÉV-re sem fértünk fel, úgy gyalogoltunk a kerítéslabirintusokon keresztül megközelíthető pénztárakig. Amik persze még zárva voltak, hosszas sorbanállás után sikerült a sok tízezrest karszalagra váltani, amit lányom szabálytalanul a karkötőire applikált, s amit az első beengedőponton le is téptek róla: mehettünk vissza kicserélni. Mindenhol kerítések és biztonsági őrök között. Nem ilyenre emlékeztem a régi szép diákszigetes időkből. Csomag- és ruházatátvizsgálás után jutottunk el a főkapuhoz, amit egy hatalmas „Freedom of Island”, azaz „A szabadság szigete” felirat díszített. Mint amúgy minden egyebet odabenn. Ahol megszűnt a készpénz, s újabb hosszas sorbanállás után lehetett egy kártyára tölteni összeget, hogy újabb sorbanállások után elkölthesd. Hiába mesélem ilyen hosszan, csak az tudja, aki maga is jár fesztiválokra, hogy micsoda kontroll van, minden szinten. Még éppen „innen” voltunk a migránsáradaton és terrorveszélyen, úgyhogy ez azóta csak szigorodott. Szerintem a százezres tömegben csak nekem volt idegesítő a kontraszt „A szabadság szigete” szlogen és az általam addig még sehol sem tapasztalt korlátozások és ellenőrzések között. Hiába sulykolták mindenhol, rajtam kívül szerintem senkinek nem tűnt fel az ordító ellentmondás, elfogadták a játékszabályokat, s azt hitték, hogy az a szabadosság, amivel odabenn viselkednek, az a szabadság maga.
Nem ekkor jöttem rá, de ekkor vert pofán a felismerés, hogy mindenkinek más a szabadságigénye. Van, akinek ez az egy hét korlátok közt a Szigeten, van, akinek az az évi húsz nap, van, akinek az, hogy az asszony elengedi a kocsmába, van akinek az, hogy leírhat bármit az interneten, van, akinek az, hogy a maga istenében hihet. Nem sok embernek jut róla eszébe a fedetlen keblű asszony a barikádon, kezében a francia lobogóval. „Szabadság, itten hordozák…” Ósdi verseket szavalnak róla a nemzeti ünnepen.
Vannak válfajai is: szólás-, vallás-, vállalkozói-, személyes. Szerintem mind egy és ugyanaz. És ez a szabadság az, ha megtehetem, hogy valamit ne tegyek meg. A lehetőséggel való nem élés lehetősége. Keveseknek adatik meg ez a fajta önrendelkezés.
Ami nincs, annak a hiányát nehezen vesszük észre, s ami van, annak a zsugorodását is nehezen, főleg ha vele együtt zsugorodunk, ahogy maga a mérce is. Figyelem a szabadság szűkülő köreit, ahogy a magyarokat (is) terelik a saját korlátai közé.
Milyen kapóra jön a migráns- és terrorveszély! Mintha egy követ fújnának a fundamentalisták a tőlük rettegni vágyókkal: megakadályozzák a normális emberek normális életét! A világ folyamatos változásban van, amelynek új iránya az elkényelmesedett civilizációnknak nem annyira tetszik. Nekem se. De ellene védekezni, épp annyira tudunk csak, mint az időjárás ellen, ami azért nem kevés.
Két lehetséges út van: vagy a minden eddiginél komolyabb központi kontroll, irányítás és szabályozás, vagy pedig bízni az emberek józan ítélőképességében és meghagyni a jogait egyénnek, civilnek, cégnek, önkormányzatnak, hogy saját maga dönthesse el, mennyit ad fel saját szabadságából más szabadságáért cserébe.
Nem kérdés, hogy Magyarország melyik utat választotta, ráadásul a szabadságra hivatkozva, miközben körbekeríti saját magát. Nincs egyedül, úgyhogy előbb-utóbb egyre nehezebb lesz eldönteni, hogy ki van kívül és ki maradt belül. Persze, olyan is van, hogy belső szabadság, szóval a helyzet nem kilátástalan, de én épp e kilátások elől jöttem el Magyarországról.
Rémálmomban megyek vissza és az van kiírva a határon: Szabadság miatt zárva!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése