Ugrás a fő tartalomra

Eredeti másolatok

Az a rákfenéje ennek a külföldre költözésnek, hogy itt is dolgozni kell. Errefelé nem volt szocializmus, úgyhogy ügyelnek a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás arányainak betarthatóságára, nincs mellékállás, háztáji, fusizás, de hétvégi munkabeosztás azért akad. Bár csak három embert kell összehangolni egy szabadidős programhoz, e hónapban így is csak egy szabad szombat délután jut közös kikapcsolódásra. Szerencsére ragyogó napsütés, -17 fok, igazi kirándulóidő, látogassuk meg Nürnberget! Alig 40 perc autópályán, s ezúttal menjünk túl a városszéli plázákon! Mit lehet ott megnézni ilyen röpke délutánon? Nem akarok kegyetlen lenni, ilyen cudar időben, nem viszem a családot a Reichsparteitagsgelände-ra, ahol százezrek masíroztak merev karokkal nem is olyan régen, különben sem érdekel annyira a nácik begyöpösödött lába nyoma. Menjünk be az óvárosba!
Néhány nappal ezelőtt volt 72 éve, hogy a szövetségesek sz…énné bombázták, fura volt a tudat, hogy ami eredeti 16-17. századi épület, az szinte mind mű-emlék. Minden tiszteletem a jezsuitáké, de a barokk, a copf, a rokokó, az a rengeteg ciráda és sallang: idősámítás. Én inkább a puritán földi létre szavazok, mint az ilyen aranyozott mennyországra. Olyan émelyítő tudott lenni, hogy otthon inkább az eperföldi templomot nézegettem. (Ekkor jöttem rá, hogy felfelé haladva azért van egyre több rés a tornyán, mert gyorsan fogyott a tégla.)
Itt viszont akármerre nézek, a kedvenceimmel találkozhatom, a román várral, a gót templomokkal, s reneszánsz lakóházakkal. Keine Speer! A várba felérni az Altstadt déli kapujától alig 20 perc gyalog, az ékszer- és ruhaüzletek által keltett közegellenállással számolva is. Ezek a lüke németek a kemény mínuszokban is kinn iszogatnak-fagyizgatnak a teraszokon, kigombolt kabátban, fedetlen fővel. Minek fordultak ezek vissza Moszkvánál?
Rengeteg látnivalót máskorra hagyunk, szaporodó léptekkel haladunk célirányosan a német reneszánsz nagy alakjának, az egyébként magyarországi Ajtós községből ideszármazott Dürernek relatíve épségben maradt lakóházáig. Régi kedvencem ebből a korból, a Brueghelek és Bosch mellé még felfért a dobogóra. Dürert odahaza Ajtósinak keresztelték át (úgy járt, mint Verne Gyula), ami tautológia, mert a név eleve az ajtóból származik, itt a frankok „Derer”-nek ejtik. A róla elnevezett utcácskában minden róla van elnevezve, a sörözőtől a barkácsboltig, épp csak a török büfét nem hívják Albrecht Dönernek.
A háza kicsi, de többszintes, amit lehet, igyekeztek eredeti formájában meghagyni, de műveit más európai városokban kell keresnünk, helyettük „Original Kopiert” van kiállítva, helyi művészek jól-rosszabbul sikerült évszázados hamisításai. Kicsit úgy érezzük magunkat, mint a Michael Jackson-imitátor nézőközönsége, akik műsorváltozás miatt egy másik hasonmást kaptak. Mégse kérjük vissza a jegy árát, mert akad azért látnivaló bőven, ami szerencsére nem csak minket, felnőtteket érdekel, leköti a tinédzsert is, annyira, hogy szelfizni is elfelejt. Még a festékalapanyagként bemutatott ásványok és vegyszerek is vonzzák, hiszen régen nem úgy volt, hogy az ember csak leugrik a kreatív hobbi boltba.
Mit neki az interaktív, többnyelvű bemutató, a korhű ruhába öltözött idegenvezető, a fejhallgatós túravezetés! Apát kell kérdezni, ő mindent tud. Kérdés kérdés hátán… De miért? Jó, de miért? Vakuljak meg, de Fluimucil Ábel az Ajtósi Dürer fasorban sincs hozzá képest! Úgy tanul a gyerek, ha kérdez, s bár nem tudom mindenre a választ, de tekintélyőrzés céljából blattolok, rajtunk kívül úgysem érti senki. Dürert még el tudom magyarázni, de hogy miként működött az a kézmosó ott a falon?
Egy komplett műhelyben vagyunk, mellettünk régóta már egy ötvenes éveiben ücsörgő hölgy rézkarcol, s ékes német nyelven mesél a köré gyűlteknek. Amikor távoznánk, feláll, utánunk szalad.
– Ne tessék még kimenni, tessék csak kérdezni! – mosolyogja tökéletes magyarsággal.
Részünkről döbbent csend. Mióta hall minket? Azalatt mennyi baromságot hordhattam össze?
– Szívesen válaszolok bármire, kérdezzenek bátran!
Kínos csend. Egymásra nézünk laposan, majd a lányom alig halhatóan:
– Öööö… Sajnos nem jut eszembe semmi.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö