A medve nem játék

Az éjféli mise véget ért. Az áhítattal megtöltekezett tömeg a hidegben összehúzza magán az ünneplős kabátját és hazafelé indul a gyér közvilágításnál. Kislányok a legszebb ruháikban, nénik naftalinszagú berlinerkendőkben battyognak, a férfiak még kalapot is vettek. 

Az egyik lámpaoszlopnál gyülevész népség zsinatol, vagy egy tucat sötét bőrű, zsíros hajú, szakállas, fiatal férfi vesz körül egy lángoló tekintetűt, aki szélesen gesztikulálva magyaráz nekik valami barbár nyelven. Az anyukák önkéntelenül is jobban szorítják kislányuk kezét, és megszaporázzák lépteiket. A nénik is a lehető legnagyobb ívben elkerülik őket, egy férfi már a rendőrséget tárcsázza. A plébános óvatosan körülnéz, kulcsra zárja a templomot és a parókiára siet. Mire kiürül a tér, egy járőrkocsi gördül a templom elé, a rendőrök kiszállnak, de már nem találnak ott senkit. Talán csak egy látomás volt a ködben… Az egyik rendőr felnéz a színes üvegablakokra, ahol tizenkét szakállas férfi áll körül egy hosszú hajú tizenharmadikat, aki szélesre tárt karokkal megáldja őket. Meg minket.

A szeretetről nem csak papolni kell, gyakorolni sem árt néha. A vallást sem ártana gyakorolni, mielőtt hinni kezdünk. Vagy megismerni önmagunkat, mielőtt mások felett ítélkezünk.

„Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre. 

Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.

Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.

A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.

Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.

Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.”

Ezeket a gondolatokat Weöres Sándor írta, s hiába. Másfélezer év, s ugyanott tartunk, Jézust ma is megfeszítenénk. Nem tanultuk meg jól szeretni felebarátainkat. Ezeket nem én találom ki, csak interpretálom. Hamvas Bélánál tessék reklamálni majd, ha nem tetszik, amit olvas. 

Ez az a fajta „szeretet” az, amely úgy ad, hogy elvesz. A tanító, aki kivételez a kis kedvencével, persze nem azért, hogy aztán a vécében a többiek ezért megverjék. A kormány, amelyik fizetésemelést ad a dolgozók egyik csoportjának, szembeállítja azokat a többiekkel. Nagy az irigység az ilyen bérzivataros időkben. 

Mert ilyen gyarlók vagyunk. Mert szeretni nagyon nehéz. Gyűlölni sokkal könnyebb. Mindennapos érzés, ahogy a harag is. Arról ugyan nincs adat, de szerintem a kamasz Jézus is megpörgette farkánál fogva a kóbor macskát. Az viszont dokumentálva van, amikor haragosan kikergette a kufárokat a templomból. 

Persze, az is lehet, persze, hogy a gyűlölet nem is több, nem is erősebb, csak hangosabb. Azt, hogy „szeretlek”, esetleg vonatablakból vagy diszkóban kiabálja az ember, de a gyerekére, elég, ha megharagszik, s máris úgy üvölt rá, hogy még a szomszédé is rendet rak. S lám, az persze nem hallatszik át, amikor megdicséri. És akkor ott van még a napi politikai rutin: utálni kell gyurcsányt, orbánt, sorosgyörgyöt, de lehet utálni a szomszédot, a főnököt, mérges az ember a hentesre, a rendőrre. Bosszankodunk, amikor késünk egy baleset miatt, ahelyett, hogy örülnénk, nem velünk történt. És még sorolhatnám.

Szóval annyira azért ne szégyelljük: a világ nagyobbik fele gyűlölködik, utálkodik és bosszankodik nap, mint nap. De még ha nem is konkrétan: a háziasszony mosogatás után leül, bekapcsolja a tévét és nézi, amint gyönyörű tájakon szép emberek tönkreteszik egymás életét.

„Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. 

Ápolt tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.”

Én azt mondom, gondozzuk hát a bennünk lakó gonoszt, figyeljünk oda rá, és a gyűlöletünket használjuk irányítva és mértékkel. 

Dőljön nyugodtan hátra jóllakottan a halászlé romjai fölött, melengessen kezében egy pohár bort és gondolja végig...

Egyetlen vallás sem épül a gyűlöletre, mégis szinte mindegyik gyűlöli a másikat. Az emberi természetet bármennyire is szerettük volna, évezredek alatt egyáltalán nem sikerült megváltoztatni. Civilizációnk alapja, hogy egyáltalán valamennyire megismerni sikerült. 

Ta tvam aszi. Ez vagy te.

Most viccből megalapítom a gyűlölet vallását, a macizmust. Ez egy nagyon őszinte vallás lenne, alapja ugyanaz a tízparancsolat, mint Mózesé, csak mi be is tartanánk. Amiben különböznénk: legyen a gyűlöletünknek konkrét tárgya! Vegyünk erre a célra egy plüssmacit! Azért plüsst, hogy lehessen csépelni, hajigálni anélkül, hogy kárt okoznánk a környezetünkben másnak, magunknak. Miért pont macit? A róka ravasz, a kígyó alattomos, az oroszlán bátor, a nyúl gyáva stb. A medve meg nem játék (kérdezzenek meg egy móc hegyipásztort, na jó, a magyarok egy székely góbét.) Viszont a maci annyira cuki, hogy már fáj. Kicsit megnehezíti a dolgunkat, de pont ez a lényeg, hogy koncentrálhassuk a gyűlöletet. 

A macizmus nem lenne kizárólagos, nyitott lenne bármely más vallású számára, bárki szabadon utálhatná a macit, vérmérséklettől függően barnát, jegest, pandát, de akár koalát is. A többi vallás általában tiltja a bálványimádást. No de a bálványgyűlöletet? A szélsőséges, fundamentalista hívő annyira szereti az Urat, hogy a többi embert, aki nem szereti annyira, mint ő, azt megveti. Némelyiket el is pusztítja. Legyen az én vallásomnál fordítva: gyűlöljük a macinkat, s aki ebben nem tart velünk, azokat mind szeressük agyon!

A legtöbb ember nem is imájában, hanem mérgében szólítja meg általában az Urat, kérik, hogy babráljon el valakivel kicsit, meg mindenféle csúnyaságra szólítják fel. Az én vallásomban is lenne káromkodás: „Hogy a maci ölelné meg!” 

Reggelente, vagy ha ránkjön az „ötperc”, bezárkóznánk a hálószobánkba és agyba-főbe püfölnénk és gyaláznánk négyszemközt a macit. Utána egész nap nem jutna eszünkbe, élnénk az életünket és ugyanígy mindenkivel mogorvák lennénk ugyan, de odabenn megtelnénk irányukban szeretettel. Este az egész napos szeretet után, megismételhető a szertartás.

A gyűlölet-ötpercünk után pedig gondoljunk azokra, akik az igazi gyűlölet elől menekülnek gyalog, összetákolt vízi alkalmatosságokon, vonat kocsija alatt lapulva. Akik fedél és segítség nélkül bolyonganak a világban, mint a vadak, pedig csak annyi a bűnük, hogy olyan helyre születtek, ahol már nem csak napi öt percet gyűlölnek.

Ha akkora macink van, ami elfér a zsebben is, akkor még csak helyhez sem vagyunk kötve. A régi görög filoszok sétálás közben elmélkedtek, ennek mintájára mi is gyalázhatnánk a macit menet közben is, lehetne a neve séta-fika. És ha közben egy igazi medvével futnánk össze, akkor tegyünk úgy, mint egy keresztény, ha tényleg találkozna Istennel: ijedjünk meg és próbáljunk meg elszaladni.

cinnamonroll fotója (kösz!)