Demokráciaexport

Švejk azóta nem járt a Kehelyben, amióta Bretschneider detektív lánya vette át az üzemeltetését és hangos fiatalok kvázi romkocsmát csináltak belőle. Most mégis, mint lakásához legközelebbi italmérést, ezt választotta. 

Alig egy órája érkezett haza Karlovy Varyból, ahol kénes fürdőkben reumáját kínozta, s térdei most elégtételt vettek a kéthetes tortúráért. Dubček bukása óta nem kapott beutalót, de most, hogy előbb a vírus takarította ki onnan a szállóvendégeket, majd a háború az orosz letelepedési köszvényeseket, jutányos áron jutott hozzá a férőhelyhez. Persze a pihenésben még jobban megfáradt s míg a bőre kiázott, a veséje kiszáradt, hát idő előtt visszajött szeretett Prágájába. 

Csakhogy a lakásába lépve egy csomó idegent talált a saját ágyában, ugyanis Müllerné – nem számítva Švejk úr korai visszatértére – kiadta azt olcsón ukrán menekülteknek. Jobb híján tehát a Kehely felé vette az irányt, ahonnan, lévén kedd délelőtt, csend szűrődött ki a város forgatagába. Már messziről gyanúsnak tűnt, a derék obsitos félve méregette, hogy nyitva van-e egyáltalán, az ablakai piszkosan pislogtak a tavaszi verőfényben.

De a kocsma bár nem volt hangos, üresnek sem bizonyult. A lenémított tévé a Russian Today képeit sugározta, alatta, hogy még csak véletlenül se láthassa, Hašek úr, az Állatok Világa szerkesztője üldögélt egy üveg Becherovka mellett, tollát rágicsálva, előtte az asztalon jegyzettömb és egy ronggyá használt, piszkosszürke FFP2-maszk.

– Nocsak, Švejk úr! Száz éve is van már, hogy nem láttam. Hogy vagyunk?

– Csak így üregesen – telepedett le a szerkesztő asztalához, a tévével szembe a kiszuperált hős, zsebébe gyűrve saját maszkját –, de igyekszem megtölteni. 

Azzal a fény felé fordította az ujjlenyomatoktól maszatos, vékony falú, fületlen, félliteres söröspoharat. Bretschneider odalenne a boldogságtól ilyen tiszta nyomok láttán, gondolta, majd óvatosan, hogy lássák, nem habozik, tölteni kezdte az Arany Sárkányt.

– Az rendben, hogy már nincs kiszolgálás, de itt már nem is csapolnak sört?

– Nem – hümmögött maga elé Hašek úr. – Viszont nem is árulnak. Amit maga most kapott ezen a címen, azt ez a némber megveszi itt szemben, a diszkontban ládaszám 20 koronáért, itt meg eladja 60-ért. A törzsvendégei nem isznak sört, csak energiaitalt.

– Bármelyik kutyám különbet pisál – konstatálta bosszúsan Švejk, és visszaköpte a pohárba a löttyöt. – Kérhetek a Becherovkájából, szerkesztő úr?

– Húzza csak meg bátran! Negatív a tesztem, nem az a veszélyes. Mit szól ehhez? – intett a tollal a feje fölé az író. – Csak Putyin ad erőt és mindent lebíró akaratot. Csak nem szereti a NATO-szomszédokat.

– Rossz szomszédság, török átok, fogjátok be a pofátok. Na, hallja, nekem erről egy távoli rokonom sógora jut eszembe, Lysá nad Labemből, Dorian Krtek. Eredetileg Cârtițănak, azaz vakondnak hívták, de echte román lévén csehesítette a nevét és kompenzálásképp belépett a Sokolba. Gondolom, maga is sok ilyen hazafit ismer. Na, ez a Dorian tengerész volt, a Fekete-tengeren hajózva gyűjtögetett össze annyit, hogy megházasodhasson. Vett is egy régi portát, nem is annyira a város szélén, kicsinosította, méhészkedni kezdett.

A méhésznek első a család, akárcsak Göbbels doktornak a kapszulaosztásnál, de egy család nem család, úgyhogy szaporodni is kezdett azon nyomban, felesége az egyik GYES-ből a másikba esett, jó honpolgárként tele akarta szaporítani Csehországot, amíg az asszony méhe bírja. Az óvodában, ha külön csoportot nem is csináltak a Krtek-gyerekeknek, de az biztos, hogy saját dadusuk volt, mert szinte nem is járt oda más, csak ők, meg még néhány tucat purdé. Na, velük volt probléma. Főleg az, hogy ez a Dorian úgy vélte, attól még jobb cseh lesz, ha utálja a cigányokat.

Švejk húzott egy mély kortyot a literes zöld üvegből.

– Most térnék rá a Putyin-féle analógiára. Ha kicsit szájbarágósan mondom, ne vegye zokon, majd maga formába önti, ha akarja.

Amikor ennek a Krteknek a szomszédjában az öreg Maryška néni meghalt, és az örökösök árulni kezdték a romos házat, félretett pénzéből gyorsan megvásárolta, nehogy cigány család költözzön mellé. Mert akkor esik az ingatlan értéke. De csak azért, mert nem vagyunk előítéletesek. Aztán meg a másik szomszédnak, a Čihikának fogyott el építkezés közben a pénze, úgyhogy azt a félkész házat is megvette, majd még egyet szemben és biztos, ami biztos, a háza mögötti telek mögötti telket. Látom, jegyzetel. Írja csak fel, a 4268-as helyrajzi számút, Lysá nad Labemben. De könnyű megjegyezni is, elmondjam, hogyan? Az első számjegy egy négyes, a második egy kettes. Most már megjegyzett annyit, hogy 42, vagyis kétszer 2, az sorrendben az első szám, tehát négyes, osztva kettővel, az kettő és megint csak ott van a négyes meg a kettes. Mennyi kétszer négy? Nyolc, ami pont a negyedik számjegy. Már három számot megjegyeztünk, hátravan a harmadik, ami 8-ból a második számjegy, azaz a kettő kivonva az 6. De van egyszerűbb módszer is.

– Köszönöm, azt a módszert valahonnan már ismerem – szakította félbe Hašek úr, és most ő kortyolt a Becherovkából az indokoltnál is hosszabban. 

– Akkor folytatom. Ez a Dorian azt gondolta, így aztán biztosan nem lesz cigány szomszédja, az ő háza, az ő vára. A többit sorra a gyerekek nevére íratta. Az utca népe is örült, hogy megmarad a városkép, mert mindenki látott már lerobbant, vassal és hulladékkal teletömött udvarokat, ahonnan csak úgy folyik ki a szemét a járdára, utcára teregetett ruhákkal, szabadon csatangoló kutyákkal.

Igen ám, csakhogy a sok család mellett nem sok idő jutott ám ennek a Krteknek sem a rendrakásra. Az udvarán halomban álltak a kiszuperált kasok, lerobbant UAZ, IFA, lakókocsi, elhasznált autógumik, nyúlketrecek, eke, borona, minden kacat, amit el tudsz képzelni. Mert a többi háztól is áthordta az értékesebb dolgokat a saját, eredeti udvarába, ugyanis bizony éjjelente a derék csehek is rájártak az őrizetlenül hagyott értékekre.

A házban a kacatoknál jobban csak a tennivalók halmozódtak fel, mert a sok gyerek mellett nem jutott nagyon idő takarításra, mosásra, s amikor az eldugult angolvécét saját maga ácsolta alomszékre cserélte, hiába volt vagy négy háza, szagra senki sem különböztette volna meg egy hajléktalantól.

Az idő sem neki dolgozott: a kerteket felverte a gaz, már maga sem tudta, mi rejtőzik a vállig érő parlagfű tövében. A bevásárolt házak karbantartására, befejezésére se volt se pénze már, se ideje, így azok is hamar pusztulásnak indultak. Éjjelente meg a fosztogatók. Ellenük a betört ablakok alá szögekkel kivert deszkákat tett, és horpadt véknyú korcs kutyák őrizték láncon a bejáratokat.

– Na, hallja Švejk, inkább magának kéne írnia.

– Ahhoz idő kell – válaszolt az adatközlő. – De nem ez lett a vége. Jött minden méhészek tragédiája: elkezdett pusztulni a család! Először a legidősebb gyerek költözött el, mert szégyellte a barátnője előtt a kupit, amiben éltek. A második fiú az apja szigora elől menekült el. A harmadik dugiban cigizni ugrott át a saját házába, s hogy ne ébressze fel a kutyákat, az ablakon keresztül, egyenesen az apja által odarakott, rozsdás szögekkel kivert deszkába. Vérmérgezés vitte el, mert meg sem merte otthon mondani, hogy megsérült.

És a végén elkezdtek pusztulni a méhcsaládok is. A nyugati vegyszerek miatt. A mézet meg nem lehetett eladni a kínaiak miatt. Mint rendesen, mindig minden valaki más miatt.

Mivel még akadt felnevelni való gyerek vagy egy kasra való, Dorian kénytelen volt munkát keresni. Eladhatta volna az ingatlanjait, de azok már olyan ingatag állapotban voltak, hogy még a lomis cigányok is csak úgy vették volna meg, ha otthagyja nekik a földben azt a rengeteg vasat. De nekik semmiképp! Csehország cseh marad, vagy ne legyen a nevem Dorian Cârtiță, vallja ma is büszkén – egy korty szünet. – Még meggondolhatja magát, ugyanis a börtön asztalosműhelyében kapott állást, szóval napjait dolgos cigányok közt tölti. – Švejk a jól ismert mozdulattal most a becherovkás üveget fordította a fény felé,  meglötybölte. – Ez már nagyon az alja. Hašek úr, ezt most maga megírja az Állatok Világába’?

– Méhen kívül is van benne elég állat, azt se tudom, melyik rovatba tegyem.