1975. április 4-e volt, pontosan emlékszem. Nehéz lenne pontatlanul, a felszabadulás vagy minek nevezik ma, annak az ünnepe volt, de én maradnék a számomra megszokott elnevezéseknél, elvégre ebben éltem le az életem, nekem az Oktogon is November 7-e, a Ferenciek tere is Felszab tér. Megengeded, hogy rágyújtsak?
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: itt ülünk a kocsmában, felülről derékig füstben, mért ne gyújthatnál rá?
Nekem még volt gyerekszobám, barátom, kicsi, de volt, tudod, hogy mindig megkérdezem. Angyalföldön nőttem fel, ahogy Németh Lehel énekli, a Váci út s a Lehel út között, prolik voltunk, de anyám ilyenekre azért megtanított.
Szóval a felszabadulás 30. évfordulóját ünnepeltük, pocsék egy idő volt, alig pár fok, fújt a szél, az eső lába is lógott, ha jól emlékszem, mert ha felnézett az ember a téren a két torony közé, beleszédült az ember, úgy rohantak a felhők. És mindenki felfelé kukucskált, cidriztünk rendesen.
Most nem tudom hirtelen, hány éve voltam akkor már katona, tudod, le kellett volna szerelnem, de semmi kedvem nem volt visszamenni a gyárba. Lakatosnak tanítottak, azt túlzás lett volna mondani, hogy tanultam. A Váci út akkor még tele volt gyárakkal. Most mind irodaház vagy diszkont. Itt is nézd meg, volt nehézipar, könnyűipar, a Vibrátor, ne röhögj, ez volt a neve, meg a Fékon, aztán most Tesco meg Aldi van a helyén. Akkor adtunk a világnak, most veszünk belőle.
Amikor felszabadultam, így mondták, ha vége volt az inaséveknek és végre kaptál valami kezdő fizetést is, egy évet dolgoztam, aztán behívtak. Nagy szarban lehet a szocializmus, ha már rám is szükség van, gondoltam. Nézz rám, vasággyal vagyok 50 kiló. Minden zenekarnak ez volt akkoriban a vége, hogy behívták a gitárost két évre, aztán az énekest, aztán a dobost, mire mindenki sorra került, már senki nem emlékezett a nevedre. Mert akkor már zenekarokban csörömpöltem, igen. A jazz-konziba jártam. Mint TMK-s. Ne röhögj! Tervszerű Megelőző Karbantaró. Radicsot is ismertem, kerülgettük egymást, de sose játszottunk egy bandában. Jártam is nála a Vőlegény utcában, a szoba-konyhában, bár inkább csak a konyhában. Ez még az Atlantiszos időkben volt, kerek képű, rövid hajú cigánygyerek volt. Akkor még nem is ivott. Aztán nagy spíler lett belőle. A spájza tele volt könyvekkel, amikor ment be borért, mindig kihozott egyet. Este már egész kupacon ültünk. Igazából saját ötlete egy se volt, de jól interpretált. Egy hamis hangot nem fogott soha.
Jó, nem felejtem el, mondom a lényeget. Lehoztak ide két évre. Aztán innen mentem nyugdíjba. Beadtam a téeszt. Továbbszolgáló. De várjál, hadd meséljem el az elejét is. Rágyújthatok?
Sorozás, ott állsz bepúderezett seggel pucéran a gazdagon díszített váll-lapos elvtársak előtt. Próbálod megőrizni a maradék méltóságod, meg takargatni, hogy ne lógjon ki a lóláb, és akkor kérdezik, hogy mit végeztél. Kényszermunkát, cseszdmeg, gondoltam, de azt hazudtam, konzervatóriumot. Hallottam, hogy kétféle népnek jó helye van a hadseregben: a zenésznek és a focistának. Focistaként labdába se rúghatok, marad a zenész, a dobos a legjobb barátja, nem? Egy fickó figyelt rám egyedül, nagy lista előtte, a többi csak ült ott bekómázva. Szóval, mondom, hogy konzervatórium. Konzervatórium? Elgondolkodott, majd beírta a nevemet. A hadtáphoz kerültem raktárosnak, ott aztán foglalkozhatok konzervekkel eleget, gondolta. Tudod, ami kerek, cipelik, ami szögletes, gurítják. Úgyhogy az első év az eltelt kiképzéssel meg raktárkodással. Nem volt az rossz, téliszalámit ott ettem először. Hamar megtanultam, hogy kell 70 dekából egy kilót csinálni. A raktárból ugyan olykor tűnt el ez meg az, de mivel sovány voltam, rám sosem gyanakodtak. Érdekes dolog ez a pszichológia.
Öregkatonaként aztán már több mindent megengedett magának az ember. Csaptam a szelet a könyvtárosnőnek, mint a fél ezred. A többi nem tudott olvasni. Szóval jóban voltunk, de csak annyira, hogy odaadta a kultúrterem kulcsát. Akkor még kellett ilyen kulturális érdeklődést mutatnia a néphadseregnek, itt próbált a KISZ-es néptánccsoport, ne röhögj, meg a helyőrségi zenekar is. Szóval ha nem kaptam kimaradást, akkor esténként bejártam a zenekar szerelésén gyakorolni. Az meg ugye nem megy csöndben, egyszer meghallott a politikai tiszt, aki gondolom késő este szintén lapozgatni volt a könyvtárosnőnél, mondom, hogy ne röhögj! Rám nyitott és mondta, hogy azonnal fejezzem be, másnap jelentkezzek hozzá kihallgatásra.
Mit kaphatok én ezért? Lelövöm a poént: állásajánlatot. Nem, nem belügyest!
De pont emiatt nagy volt a feszkó bennem, bementem, hát ott ül mellette a karnagy is az irodájában. Nagyon lelkes fickó volt, küldetéstudatos, komolyan vette a dolgát, abból a malacbandából igazi orkesztert akart csinálni. Nehéz dolga volt, mint a civil zenekaroknak, csak pont fordítva: mindig csak egy-két évre volt zenésze. De szépen töltögette fel a keretet hivatásosokkal, nekem is ezt ajánlotta, lesz koszt-kvártély, pénz-paripa-hangszer.
Igent mondtam, s bár volt még hátra egy év. Azért nem voltak hülyék, addig nem adtak fizetést, amíg ingyen is dolgoztam. De innentől arany életem volt, szinte akkor jártam ki a városba, amikor csak akartam, hétvégékre meg kötelező volt. Olyankor a presszóban zenéltünk. Hamar lett csajom is, volt kihez hazamenni eltávozáskor. Egyre kevesebbet jártam Angyalföldre anyámhoz.
Jó, még egy kiskörtét meg egy sört elfogadok. Közben rágyújthatok? Mondjam már a lényeget?
A szovjet hősök emlékművét avattuk, direkt oda kellett tenniük a Nagytemplom mellé, tudod, ne érezze már magát annyira jól, aki misére megy. Az elesett ruszkik emlékére. Én annyi elesett orosz katonát láttam vasárnaponként, amikor az üzleti körútról visszatérve még a laktanyájuk előtt meg kellett inniuk a maradék pálinkát! Mert be nem vihették ugye, aztán az alsógatyájukat is becserélték pár deciért.
Csak a jegyzőkönyv kedvéért: itt ülünk a kocsmában, felülről derékig füstben, mért ne gyújthatnál rá?
Nekem még volt gyerekszobám, barátom, kicsi, de volt, tudod, hogy mindig megkérdezem. Angyalföldön nőttem fel, ahogy Németh Lehel énekli, a Váci út s a Lehel út között, prolik voltunk, de anyám ilyenekre azért megtanított.
Szóval a felszabadulás 30. évfordulóját ünnepeltük, pocsék egy idő volt, alig pár fok, fújt a szél, az eső lába is lógott, ha jól emlékszem, mert ha felnézett az ember a téren a két torony közé, beleszédült az ember, úgy rohantak a felhők. És mindenki felfelé kukucskált, cidriztünk rendesen.
Most nem tudom hirtelen, hány éve voltam akkor már katona, tudod, le kellett volna szerelnem, de semmi kedvem nem volt visszamenni a gyárba. Lakatosnak tanítottak, azt túlzás lett volna mondani, hogy tanultam. A Váci út akkor még tele volt gyárakkal. Most mind irodaház vagy diszkont. Itt is nézd meg, volt nehézipar, könnyűipar, a Vibrátor, ne röhögj, ez volt a neve, meg a Fékon, aztán most Tesco meg Aldi van a helyén. Akkor adtunk a világnak, most veszünk belőle.
Amikor felszabadultam, így mondták, ha vége volt az inaséveknek és végre kaptál valami kezdő fizetést is, egy évet dolgoztam, aztán behívtak. Nagy szarban lehet a szocializmus, ha már rám is szükség van, gondoltam. Nézz rám, vasággyal vagyok 50 kiló. Minden zenekarnak ez volt akkoriban a vége, hogy behívták a gitárost két évre, aztán az énekest, aztán a dobost, mire mindenki sorra került, már senki nem emlékezett a nevedre. Mert akkor már zenekarokban csörömpöltem, igen. A jazz-konziba jártam. Mint TMK-s. Ne röhögj! Tervszerű Megelőző Karbantaró. Radicsot is ismertem, kerülgettük egymást, de sose játszottunk egy bandában. Jártam is nála a Vőlegény utcában, a szoba-konyhában, bár inkább csak a konyhában. Ez még az Atlantiszos időkben volt, kerek képű, rövid hajú cigánygyerek volt. Akkor még nem is ivott. Aztán nagy spíler lett belőle. A spájza tele volt könyvekkel, amikor ment be borért, mindig kihozott egyet. Este már egész kupacon ültünk. Igazából saját ötlete egy se volt, de jól interpretált. Egy hamis hangot nem fogott soha.
Jó, nem felejtem el, mondom a lényeget. Lehoztak ide két évre. Aztán innen mentem nyugdíjba. Beadtam a téeszt. Továbbszolgáló. De várjál, hadd meséljem el az elejét is. Rágyújthatok?
Sorozás, ott állsz bepúderezett seggel pucéran a gazdagon díszített váll-lapos elvtársak előtt. Próbálod megőrizni a maradék méltóságod, meg takargatni, hogy ne lógjon ki a lóláb, és akkor kérdezik, hogy mit végeztél. Kényszermunkát, cseszdmeg, gondoltam, de azt hazudtam, konzervatóriumot. Hallottam, hogy kétféle népnek jó helye van a hadseregben: a zenésznek és a focistának. Focistaként labdába se rúghatok, marad a zenész, a dobos a legjobb barátja, nem? Egy fickó figyelt rám egyedül, nagy lista előtte, a többi csak ült ott bekómázva. Szóval, mondom, hogy konzervatórium. Konzervatórium? Elgondolkodott, majd beírta a nevemet. A hadtáphoz kerültem raktárosnak, ott aztán foglalkozhatok konzervekkel eleget, gondolta. Tudod, ami kerek, cipelik, ami szögletes, gurítják. Úgyhogy az első év az eltelt kiképzéssel meg raktárkodással. Nem volt az rossz, téliszalámit ott ettem először. Hamar megtanultam, hogy kell 70 dekából egy kilót csinálni. A raktárból ugyan olykor tűnt el ez meg az, de mivel sovány voltam, rám sosem gyanakodtak. Érdekes dolog ez a pszichológia.
Öregkatonaként aztán már több mindent megengedett magának az ember. Csaptam a szelet a könyvtárosnőnek, mint a fél ezred. A többi nem tudott olvasni. Szóval jóban voltunk, de csak annyira, hogy odaadta a kultúrterem kulcsát. Akkor még kellett ilyen kulturális érdeklődést mutatnia a néphadseregnek, itt próbált a KISZ-es néptánccsoport, ne röhögj, meg a helyőrségi zenekar is. Szóval ha nem kaptam kimaradást, akkor esténként bejártam a zenekar szerelésén gyakorolni. Az meg ugye nem megy csöndben, egyszer meghallott a politikai tiszt, aki gondolom késő este szintén lapozgatni volt a könyvtárosnőnél, mondom, hogy ne röhögj! Rám nyitott és mondta, hogy azonnal fejezzem be, másnap jelentkezzek hozzá kihallgatásra.
Mit kaphatok én ezért? Lelövöm a poént: állásajánlatot. Nem, nem belügyest!
De pont emiatt nagy volt a feszkó bennem, bementem, hát ott ül mellette a karnagy is az irodájában. Nagyon lelkes fickó volt, küldetéstudatos, komolyan vette a dolgát, abból a malacbandából igazi orkesztert akart csinálni. Nehéz dolga volt, mint a civil zenekaroknak, csak pont fordítva: mindig csak egy-két évre volt zenésze. De szépen töltögette fel a keretet hivatásosokkal, nekem is ezt ajánlotta, lesz koszt-kvártély, pénz-paripa-hangszer.
Igent mondtam, s bár volt még hátra egy év. Azért nem voltak hülyék, addig nem adtak fizetést, amíg ingyen is dolgoztam. De innentől arany életem volt, szinte akkor jártam ki a városba, amikor csak akartam, hétvégékre meg kötelező volt. Olyankor a presszóban zenéltünk. Hamar lett csajom is, volt kihez hazamenni eltávozáskor. Egyre kevesebbet jártam Angyalföldre anyámhoz.
Jó, még egy kiskörtét meg egy sört elfogadok. Közben rágyújthatok? Mondjam már a lényeget?
A szovjet hősök emlékművét avattuk, direkt oda kellett tenniük a Nagytemplom mellé, tudod, ne érezze már magát annyira jól, aki misére megy. Az elesett ruszkik emlékére. Én annyi elesett orosz katonát láttam vasárnaponként, amikor az üzleti körútról visszatérve még a laktanyájuk előtt meg kellett inniuk a maradék pálinkát! Mert be nem vihették ugye, aztán az alsógatyájukat is becserélték pár deciért.
Megesett rajtuk a szívem, én is vettem tőlük búvárszivattyút, barna zsírpapírban, hat kiló gépzsírban. Amíg a gépzsír tartott jó is volt. Azóta szimmeringes. Nyugi, jön a lényeg is, amiért mesélek.
Minden ilyen eseményre ki voltunk vezényelve, de temetések, katonai esküvők meg ilyesmik is szerepeltek a repertoárunkon. Ez annyiból volt különlegesebb, mert az emlékműavatás meg a kerek évforduló tiszteletére a szovjetek is hoztak egy zenekart. Úgy volt megbeszélve, hogy az elején együtt eljátsszuk az Internacionálét, aztán ők játsszák a szovjet himnuszt, mi meg a végén a magyart. Szóval volt ez a koncepció.
Április lévén már nyári öltözet volt, de téli hideg, már mondtam. A katona nem érzi a hideget, csak érzékeli. Nem is mi szívtunk nagyot, szegény úttörők. Ők is egy szál ingben, az arcukat kicsípte a szél, vörösebb volt, mint a nyakkendőjük. Egy pár tanítványom lett aztán közülük, de ez mellékszál. Egy hórihorgas tanárnő vezényelt, olyan volt, mint egy botsáska. Nem is, mint az imádkozó, tudod, azokkal a hegyes könyökeivel! Na, ő fel volt rendesen öltözve. Szerencsére az öltözködési norma a tisztekre is vonatkozik, mikádó helyett zubbonyban azok is fáztak.
Ja, még annyit, hogy el tudod képzelni: a szokásos felvonulás, tanácselnök, megyei tanácselnök, párttitkárok, csinovnyikok, hosszú beszédek, rövid italok. Erről jut eszembe, még egy kiskörtét nem utasítanék vissza.
A laktanyaparancsnokunk egy gyakorló idióta volt, ma is az, csak ma már nyíltan politizál. Mintha a Švejkből lépett volna elő. Hogy csak egyet mondjak, mindenhová zsebrádióval jár, ami nem lenne baj, csakhogy ő a 60-as évek óta a Kossuth Rádiót hallgatja rajta, folyamatosan. Biztos azért, mert az bejön még a varrógépen is. A bal felső zsebében hordja, ha egyenruhában van, ha civilben. Ne ilyen böszme Szokolt képzelj el, COCOM-listás japán miniatűr készüléke volt! Jó elvtárs volt akkor is.
De addig se kapcsolja ám ki, amíg veled beszél. Már nem konkrétan veled, bárkivel. Bankban, utcán, buszon, ebéd közben, sorakozónál, nála mindenhol ott hallod a háttérben a Kossuth Rádiót, zsebből.
Akkor is szólt, amikor előző nap bejött próbára, a Himnuszt gyakoroltuk, nem mintha annyira kéne, de hát ez lesz a műsor. Számomra csak azért érdekes, mert egyetlen cintányérütés van benne a végén, a „megbűnhődte már e nép”-re. Szóval én csak állok, mint a faszent egész végig és várok. Még az elején tartottunk, amikor bejött ez a f… igura. Kérdi, mi ez, amit játszunk? Mondja a karnagy, hogy tisztelettel jelentem, ez a Magyar Himnusz. Néz nagy szemekkel, ő ezt nem ismeri. Persze, mert a hülye Erkel írt az elejére meg a végére még valami sallangot is, amire nem kell énekelni. Na, ezt parancsra le kellett vágnunk, nem képzeljük, hogy a tömeg majd emiatt fagy halálra. Szóval megvolt benne a humanizmus csírája. Nagy érvágás lehetett neki ez az ünnepség, mert ki kellett kapcsolnia a rádióját, de legalábbis nagyon lehalkítani.
Kérj még egy sört, ha nem bírod kivárni. Mindjárt jön a poén!
Amikor lementek a beszédek, lelepleződtek a rohamsisakok az emlékművön, a két laktanyaparancsnok, a ruszki meg ez a rádióaktív kitüntette egymást. A szovjet is megkapta a plecsnijét, Hős Anya, mittudomén, aztán az kezdett el kotorászni a mi parancsnokunk szíve fölött. Képzeld el azt a visszhangos csendet, aztán némi recsegés után hirtelen egy bemondónő hangját: „Emlékeztetőül a nyertes tipposzlop: Campobasso – Udinese 1:1, X.” – a szovjet elvtárs véletlenül bekapcsolta a zsebben a kisrádiót!
A karnagyunk kapcsolt, hirtelen beintett, elkezdtük in Mathias Rex a Himnuszt nagy hirtelen. Gyengécskén énekelt velünk az úttörőkórus, mert alig bírták visszafojtani a röhögést. Szerintem az imádkozó sáska a végén leharapta a fejüket. Látod, te is röhögsz, pedig eltelt közben harminc év.
De miért meséltem el? Végigállom ugye az egész nyamvadt ünnepséget a farkasordító hidegben, azért az egyetlen nyomorult cintányérütésért a Himnusz végén! Erre mire rám kerül a sor, a gémberedett kezeimmel felkészülök, hogy belecsapnék. De abban a pillanatban pont a két tányér közé fújt a szél, olyan erővel, hogy nem értek össze! Akkora luftot ütöttem, majdnem felborultam! Cintányéros cudar világ!
Aztán a levezetést se játszottuk el persze, de senki se reklamált, hogy hirtelen lett vége.
Minden ilyen eseményre ki voltunk vezényelve, de temetések, katonai esküvők meg ilyesmik is szerepeltek a repertoárunkon. Ez annyiból volt különlegesebb, mert az emlékműavatás meg a kerek évforduló tiszteletére a szovjetek is hoztak egy zenekart. Úgy volt megbeszélve, hogy az elején együtt eljátsszuk az Internacionálét, aztán ők játsszák a szovjet himnuszt, mi meg a végén a magyart. Szóval volt ez a koncepció.
Április lévén már nyári öltözet volt, de téli hideg, már mondtam. A katona nem érzi a hideget, csak érzékeli. Nem is mi szívtunk nagyot, szegény úttörők. Ők is egy szál ingben, az arcukat kicsípte a szél, vörösebb volt, mint a nyakkendőjük. Egy pár tanítványom lett aztán közülük, de ez mellékszál. Egy hórihorgas tanárnő vezényelt, olyan volt, mint egy botsáska. Nem is, mint az imádkozó, tudod, azokkal a hegyes könyökeivel! Na, ő fel volt rendesen öltözve. Szerencsére az öltözködési norma a tisztekre is vonatkozik, mikádó helyett zubbonyban azok is fáztak.
Ja, még annyit, hogy el tudod képzelni: a szokásos felvonulás, tanácselnök, megyei tanácselnök, párttitkárok, csinovnyikok, hosszú beszédek, rövid italok. Erről jut eszembe, még egy kiskörtét nem utasítanék vissza.
A laktanyaparancsnokunk egy gyakorló idióta volt, ma is az, csak ma már nyíltan politizál. Mintha a Švejkből lépett volna elő. Hogy csak egyet mondjak, mindenhová zsebrádióval jár, ami nem lenne baj, csakhogy ő a 60-as évek óta a Kossuth Rádiót hallgatja rajta, folyamatosan. Biztos azért, mert az bejön még a varrógépen is. A bal felső zsebében hordja, ha egyenruhában van, ha civilben. Ne ilyen böszme Szokolt képzelj el, COCOM-listás japán miniatűr készüléke volt! Jó elvtárs volt akkor is.
De addig se kapcsolja ám ki, amíg veled beszél. Már nem konkrétan veled, bárkivel. Bankban, utcán, buszon, ebéd közben, sorakozónál, nála mindenhol ott hallod a háttérben a Kossuth Rádiót, zsebből.
Akkor is szólt, amikor előző nap bejött próbára, a Himnuszt gyakoroltuk, nem mintha annyira kéne, de hát ez lesz a műsor. Számomra csak azért érdekes, mert egyetlen cintányérütés van benne a végén, a „megbűnhődte már e nép”-re. Szóval én csak állok, mint a faszent egész végig és várok. Még az elején tartottunk, amikor bejött ez a f… igura. Kérdi, mi ez, amit játszunk? Mondja a karnagy, hogy tisztelettel jelentem, ez a Magyar Himnusz. Néz nagy szemekkel, ő ezt nem ismeri. Persze, mert a hülye Erkel írt az elejére meg a végére még valami sallangot is, amire nem kell énekelni. Na, ezt parancsra le kellett vágnunk, nem képzeljük, hogy a tömeg majd emiatt fagy halálra. Szóval megvolt benne a humanizmus csírája. Nagy érvágás lehetett neki ez az ünnepség, mert ki kellett kapcsolnia a rádióját, de legalábbis nagyon lehalkítani.
Kérj még egy sört, ha nem bírod kivárni. Mindjárt jön a poén!
Amikor lementek a beszédek, lelepleződtek a rohamsisakok az emlékművön, a két laktanyaparancsnok, a ruszki meg ez a rádióaktív kitüntette egymást. A szovjet is megkapta a plecsnijét, Hős Anya, mittudomén, aztán az kezdett el kotorászni a mi parancsnokunk szíve fölött. Képzeld el azt a visszhangos csendet, aztán némi recsegés után hirtelen egy bemondónő hangját: „Emlékeztetőül a nyertes tipposzlop: Campobasso – Udinese 1:1, X.” – a szovjet elvtárs véletlenül bekapcsolta a zsebben a kisrádiót!
A karnagyunk kapcsolt, hirtelen beintett, elkezdtük in Mathias Rex a Himnuszt nagy hirtelen. Gyengécskén énekelt velünk az úttörőkórus, mert alig bírták visszafojtani a röhögést. Szerintem az imádkozó sáska a végén leharapta a fejüket. Látod, te is röhögsz, pedig eltelt közben harminc év.
De miért meséltem el? Végigállom ugye az egész nyamvadt ünnepséget a farkasordító hidegben, azért az egyetlen nyomorult cintányérütésért a Himnusz végén! Erre mire rám kerül a sor, a gémberedett kezeimmel felkészülök, hogy belecsapnék. De abban a pillanatban pont a két tányér közé fújt a szél, olyan erővel, hogy nem értek össze! Akkora luftot ütöttem, majdnem felborultam! Cintányéros cudar világ!
Aztán a levezetést se játszottuk el persze, de senki se reklamált, hogy hirtelen lett vége.
(Tóth Vencel barátom emlékére)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése