Isten pénze nem elég

Minden áldott reggel legkésőbb 6 órakor felébredek, ekkor kezd el harangozni a felettünk lévő templom. A másik oldalon is van egy mellettünk, lejjebb, az szerencsémre csendes. Emez éjjel is üti a negyedórákat-órákat, de hatkor lát neki igazán. Kivéve olyan vallási ünnepeken, mint nemrég Mária mennybemenetelének napján, mert akkor már hajnal négykor rázendít, s gregorián kórussal a kapunk előtt a gyülekezet is rákezdi. Elöl megy a tiszteletes, négyszögletű kalapban, mikrofonba énekel-beszél, középen és hátul egy-egy markosabb legény rúdon cipeli a hangszórókat és így járják körbe a települést, gyerekek, fiatalok, öregek, ha esik, ha fúj.

Nem meglepő ez az intenzív hitélet, a falvak névtábláinál nemcsak a sebességkorlátozás van errefelé feltüntetve, de a rendszeres katolikus és evangélikus istentiszteletek időpontja is, egy hasonló KRESZ-táblán. Amikor nyilvántartásba vetettük magunkat, a nevünk után a másodjára azt kérdezték, mi a vallásunk, a harmadjára, hogy gyakoroljuk-e. Gyakoroljuk, de még nem megy igazán. Ezzel meg is úsztuk a jövedelemadónk 9 %-át kitevő egyházadót, ennyit kell ugyanis fizetnie annak, aki igennel válaszol, akár jár templomba utána, akár nem.

Minden ház, lakás évente újra van szentelve, még a muszlim menekülteknek kiadott épületek is, ezt megerősítendő fel is írják a szemöldökfákra krétával, a miénken például ez áll: 20*C+M+B*17. A környék tele van kis településekkel, s ahol már három épület van, ott az egyik biztosan kápolna vagy templom. De álldogálnak magányos kőtemplomok is itt-ott a völgyben, egyikük 1206-ban épült, vastagabb fala van, mint amilyen széles odabenn a hajó. Mert persze be lehet menni mindegyikbe, nyitva vannak, hiszen az a funkciója Isten házának, hogy ott a hívő az Úrral egyedül lehessen. Nem véletlenül e környékről vett feleséget István király magának, amikor felvette a keresztet. Azt meg már írtam, hogy az egyik hegy tövében egy X. századi falmaradvány húzódik, abból maradt, amit a magyar hordák ellen húztak fel védekezésül. Na, szóval ezt az európai kereszténységet védelmezik most otthon. A helyszínről jelentem, a kereszténység itt köszöni, jól van. Kerítés nélkül, állami segítség nélkül, pusztán a hívek által. 

Persze a külsőségekre otthon is sokat adnak, Kalocsán már 5 órakor elkezdenek harangozni, ha jól emlékszem. Miért kell ilyen korán? Akinek a hitét kék plakátokkal kell megerősíteni, az nem éppen egy vértanúalkat. Mindenesetre kijelenthető, Magyarországon a Kádár-korszakban volt utoljára ennyire összefonódva az egyház és az állam, csak akkor lelkeket adtak el, nem telkeket. Még más alapon ment a szervezkedés az Állami Egyházügyi Hivatalban. Az gondolom nem titok, hogy a hatvanas évektől a nagy pozícióharcban minden kalocsai érsek egyben besúgója is volt az állambiztonságiaknak, így jöttek sorra: „Péter”, „Tanár”, „Körmöczi”, „Bajai Péter”.

Mostanában a főpapok borászatot meg hotelt kapnak, nem fedőnevet. Mert szerencsére Orbán Viktor meggondolta magát és lecserélte a „Térdre, csuhások!” szlogenjét erre: „Engedjétek hozzám az apátokat!”

És az egyház elfogadja a segítő jobbot, mert minden szentnek maga felé hajlik a keze.

Fel lehetne sorolni egyesével az apátságokat, püspökségeket, érsekségeket, hogy kinek jutott hotel, kinek borászat, kinek stadion. Vagy mindből egy kicsi. Kolostorok, szállodák, kastélyok, „elvonulóközpontok” újítódnak és épülnek fel uniós és állami pénzből, az adófizetők pénzéből, aztán csak úgy odaadják az egyháznak, mint egy libanoni templomot. De ha már a pálos-karmelita kolostor is üzlet, abban ugyebár már nincs barátság! A pécsi püspök anyagi visszaélései után éppúgy megúszta a felelősségrevonást, mint Farkas Flórián. Az önkormányzattól elveszik a jogot, az egyház, mint jogi személy pedig helyben megcsinálja a fejlesztéseket a saját szakállára. Nem ismerős?

Az állami iskolák elgyengítéséről, az egyházi iskolák megerősödéséről, a csaknem háromszoros normatíváról majd egy külön naplójegyzetben kívánok szólni. Az oktatás vajon térítés-mentes? Tömjéntelen állami pénz dől az egyházhoz, szinte számolatlanul, rengeteg adókedvezménnyel súlyosbítva. Az Önök pénze, kedves olvasó. …de a templomban közben belépődíjat szednek. Adózzunk tisztelettel!

Hiába veri Semjén Zsolt a mellét, ha valamitől veszélyben van a kereszténység, akkor szerintem ettől a szemlélettől. Az egyház legyen szíves a hívekkel, a kormány pedig az állampolgárokkal foglalkozni, színre és szagra való tekintet nélkül.

Nincs olyan, hogy „szocialista erkölcs” meg „keresztény erkölcs”, erkölcs van, ha jelzőt teszünk mellé, akkor kirekesztünk. Nem vagyok túl képzett teológiailag, de úgy emlékszem az amúgy szelíd és szeretetet hirdető Jézusnak egyetlen erőszakos cselekedete maradt fenn, amikor a kufárokat verte ki a templomból.

UPDATE

Kaptam választ, nem mondom, hogy a feltett kérdéseimre... Egy héttel később ez jelent meg a Kalocsai Néplapban:

Főpásztori levél

Megdöbbenéssel olvastam „sch” szignummal jelzett cikket „Egy migráns naplója (50.) – Isten pénze nem elég” (Kalocsai Néplap, 2017. szeptember 8., 9. oldal), mert az volt az érzésem, hogy legkevesebb 60 évet mentünk vissza az időben, amikor is a legkeményebb egyházellenes cikkek jelentek meg a sajtóban. Nem a kritikának vagyok ellene, mert azt elfogadom, de a rágalomnak és a rosszindulatú vádaskodásnak igen, mert ha nem is személyemben, de annak a közösségnek a nevében, amelyet itt képviselek Kalocsán, megtámadottnak érzem magam. 

A cikk írója sorra veszi a múlt és a jelen összefonódásait a mindenkori államhatalommal. Mindszenty bíboros és Grősz érsek letartóztatása után, velük együtt több száz egyházi személy, így Kalocsán is a börtönben hitvalló keresztények és apácák is voltak, a kényszeredettség és a félelem sokakat rávitt arra, hogy bizonyos kompromisszumot kössenek úgy, hogy senkinek se ártsanak. Az értelmiség jó részét, köztük írókat, akik a Kádár-kormány védelmére keltek az ENSZ-szel szemben, média-szakembereket, nagyobb állami intézmények vezetőit, az egykori utazási irodák vezetőit ilyen címen mind meg lehetne bélyegezni, mert ugyancsak nevük volt a 3/3-as ügynökök listáján, ez már tudott dolog. Érdekes, hogy ezt senki nem rója fel. Hála Istennek engem megőrzött a gondviselés ettől, pedig nem egy rendőrségi kihallgatáson voltam, és pontosan 1989. december 7-én volt nálam utoljára a BM-nek egy tisztje, aki ellenőrzés, de akkor már inkább a jövőtől való félelem tudatában jött hozzám. Aki felelős egyházi személyként átélte azt a kort, tudja, hogy mit jelentett az ifjúsággal foglalkozni, vagy akárcsak látogatási időn kívül bemenni a kórházba és ott szentségekkel ellátni a betegeket. Sajnos annak a rendszernek nem volt „nürnbergi pere”, ahol az igazi mozgatóit, a kommunista diktatúra igazi mozgatóit nem vonták felelősségre sem nagyban, sem kicsiben. Még én magam találkoztam Kalocsán is egykori prominens kommunista személyekkel, akiktől rettegtek az emberek, s akik mégis ágyban párnák közt haltak meg jó nyugdíjjal. 

A mai idők egyházi részvétele a társadalomban ezer éven át, abszolút természetes volt. Mit lehetne megmutatni itt Kalocsán a városban, ha az érsekség nincs jelen, és nincs jelen az egyház az iskolarendszerével. Akkor is volt teljes kiépített gazdaságunk, amelyben az akkori kalocsaiak megtalálták a megélhetőségüket. Most, amikor visszakap az egyház, vagy helyébe az elvett javaknak, ami még mindig töredék, nem magának, hanem a nagyobb közösségnek, bátran mondhatjuk, hogy a hazának. Elég csak a műemlékekre gondolnunk. Ott, ahol az egyház volt mindvégig a tulajdonos, ott azt meg is őrizték. Így vagyunk ma is Kalocsán. Romjaiból visszahozzuk az ezeréves múltunkat, aminek már most is nagyon sokan csodájára járnak. A Főszékesegyházban, valamint az Astriceum Érseki Múzeumban az idei évben több  mint 30 ezer látogató fordult meg a mai napig. Az istentiszteletek látogatásai mindig is ingyenesek, ami a templom igazi célját szolgálja, de ha valaki, mint műemlékbe, vagy orgonahangversenyre jön be, az már szolgáltatás. A templom őrzését sem lehet megoldani társadalmi munkában már. Olyan a közbiztonság, hogy nagyon sok lopás, rongálás fordul elő. 

Az „Egy migráns naplója” eszembe juttatja azt, hogy amikor a délszláv háború idején ténylegesen szerencsétlen migránsok jöttek Kalocsára, a városban tüntettek ellenük, az érsekség részéről mi jártunk ki a laktanyába, segélyt vittünk,  s még évek múltán is köszönték a jóindulatunkat. Az is egy fájdalmas emlék, hogy amikor a kettős állampolgárság megszavazásáról volt szó, azon kevés városok közé tartozott Kalocsa, ahol még a minimális többlet sem volt meg a befogadás javára. A katolikus egyház most is segíti a tényleges rászorultakat. Gyűjtést indítottunk, és a püspöki karral egyetemben sok millióval támogatjuk a hazájukban üldözött keresztényeket. Örök törvény épp a Szentírás alapján: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré, Istennek, ami az istené”, hogy a mindenkori államhatalommal a közjó érdekében együttműködünk. Úgy gondolom, hogy ezt tesszük most is, amikor iskolákat, betegotthonokat veszünk át. Ezzel a munkánk és a terheink növekednek, de abban a reményben tesszük, hogy ezzel is építjük a szeretet civilizációját. 

Tisztelettel: 

dr. Bábel Balázs 

kalocsa-kecskeméti érsek