Ugrás a fő tartalomra

Előutálat

(avagy Kalocsa a kalocsaiaké)

Annyi mindenféle alapon lehet utálni a másikat! Ott van rögtön a külseje! Ha véletlenül ugyanolyan bőrszínű lenne, mint mi, és se nem sánta, se nem púpos, akkor meg kell nézni a származását! Mindannyian ismerjük, milyenek a bátyaiak, foktőiek, szakmáriak, a patajiakról nem is beszélve! Ezt a fajta előítéletet hívom előutálatnak. „Gyüttmönt” kalocsaiként Szakmáron nőttem fel, tudom, miről beszélek. Szerencsére, ha az ember kiszakad idegenbe, akkor ez a fajta előutálat eltűnik, itt mindenki „jéteismagyarvagy” lesz. Már egy bizonyos telítettségi szintig. Legutóbb ilyen élményben akkor volt részem, amikor a bevásárlószatyorral battyogtam hazafelé, s mellettem húsz centire, vészvillogót kitéve megállt egy kamionos, telefonján mutogatva egy GmbH nevét, német kérdőszavakkal próbált tudakozódni. Ránéztem a rendszámtáblára és magyarul mondtam neki, hogy forduljon jobbra, majd a település határán ott lesz az üveggyár. Ha esetleg majd gyakrabban jár erre, rájön, nyugodtan megszólalhat magyarul. Itt Kipfenbergben néha hetekig csak akkor hallok német szót, ha bekapcsolom a tévét. Még a messziről jött futár is magyarul kiabál fel, amikor csomagot hoz.
Egyszóval a kis kolóniánkban újra fontos lett, ki hová valósi. Hatan vagyunk kalocsaiak, ha beleszámítjuk a másik párnak már itt kinn született babáját is. A nürnbergi faji törvények alapján kalocsai, hiszen felmenői, mint az enyéim is, harmadíziglen azok. A többiek Magyarország más-más részeiről jöttek, legtöbben Miskolcról vagy környékéről, ők egységesen miskolciak, ha zsolcaiak akkor is, aztán jó részük kazincbarcikai, majd Kaposvár, Pécs és Debrecen képviselteti még magát. Na, meg vannak a pestiek, de mi vidékiek velük nem állunk szóba. 
Mit tudtunk az elején egymásról? Miskolc: Acélváros, Avas lakótelep, DVTK, no meg persze Edda. „Egyszer egy szép napom elhagyom a várost…” Pécs: dzsámi, egyetem, zavaros pénzügyek, Kispál és a Borz. Kaposvár: színház, Szita Bence. Debrecen: virágkarnevál, Nyilas Misi, Mr. 20 %, Nyafi és a cigánygyilkosok, Tankcsapda. Barcika: vegyi kombinát, drogtanya. Kalocsa: paprika, népviselet (nem tudják megkülönböztetni a matyótól!), s néhányuknak itt volt katona az apja. Nagy vonalakban innen indultunk. 
Azóta persze ezek az ismeretek jelentősen bővültek, mindenki igyekszik szülőföldjét minél szebb színben feltüntetni. Néha azért belefut az ember, s nem tud szépíteni, mint amikor rákérdeztek, hogy miért nem vonattal járunk haza. Khm. Elkerekedett szemmel hallgatták, hogy nálunk nagyon szép, világhíres pingált vasútállomás van, ahová busszal viszik a turistákat. (Kajánul megjegyezném, hogy a rossz nyelvek szerint azért volt csak szárnyvonal Kalocsán, mert amikor a 19. század végén épült Pest-Belgrád vasút, az akkori érsek nem szerette volna, ha az uradalma határán kívülre vándorolna dolgozni az olcsó béresállomány, így kilobbizta, hogy ne erre menjen keresztül a vonal. A vasút volt akkoriban az infrastruktúra csúcsa, úgyhogy ennyit arról, hogy mit adtak nekünk a rómaiak. Elnézést kérek a kitérőért.)
E pátria-alapú megkülönböztetés elég kétélű: nekem úgy kell viselkednem, hogy rajtam keresztül ítélik meg a kalocsaiakat, de az otthon maradottaknak is vigyáznia kell, hogy én továbbra is büszkén vállalhassam magam annak! Vigyázni, ne kerüljenek a Blikkbe!
Nekem is kialakult már a véleményem a miskolciakról, bár van miskolci barátom. Az elmúlt két-három év során egyikük sorra beíratta a környék szinte összes iskolájába gyerekét; muszáj volt, mert mindenhonnan kirúgták, vagy azért, mert rájöttek, hogy hamisított a bizonyítványa, vagy azért, mert nem járt be. Másikuk a bérelhető lakásokat „lakta” le, aztán amikor kitették, perre ment a kauciókért. A harmadik az összes környéken szóba jöhető, nyelvtudást nem igénylő munkahelyen kompromittálta magát munkamoráljával és „táppénzcsalásaival”. Így aztán, mire mi kikerültünk, már jócskán beszűkültek a lehetőségek lakás, iskola és munkahely területén. 
Mondják, a német nem előutálatos, itt az számít, mit csinálsz. Nos, ezek a honfitársaim megdolgoztak érte, hogy az ittenieknek legyen véleménye a magyarokról. (Az ő szemükben nem csupán miskolciak!) Bár érdekes, hogy nekem meg azokról a németekről van meg a véleményem, akinek nincs véleménye a magyarokról.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö