99

’99 forró nyara volt, a Budapest Sportcsarnok tövében vártam sokadmagammal a távolsági buszra. Vegyes a közönség, fiatalok, idősek együtt, nem túl sokan, de épp elegen. Lábunknál utazótáska, bőrönd, szatyor, többen kezükben gyűrögetik az előre váltott jegyüket, biztosítékát annak, hogy az elkövetkező két-három órányi utat ne állva kelljen megtenniük.

A busz beáll, kicsit előrébb, mint ahol az emberek ácsorognak, a leendő utasok pedig a busz első ajtaja elé özönlenek, s úgy tömörülnek, hogy a sofőr alig tudja kinyitni, aztán a legfelső lépcsőn állva szózatot intéz a néphez. „Először azok jöjjenek, akik a legtávolabbra utaznak, majd sorban a többi! Azok közt is az előre váltott jeggyel rendelkezők előnyben” – mondja, s alighogy leül, megindul a könyöklés és tolongás, tipródnak az emberek. Murphy törvénye alapján természetesen azok a türelmetlenek tolakodtak előre, akik most akarták megváltani a jegyüket a legelső állomásig, őket visszafordítja a főnök. Az észszerűség jegyében egyre nagyobb a kavarodás. Amikor hatodszor tipornak át rajtam, akkor huszonévem minden türelmével és bölcsességével csak felemelem a hangomat: „Emberek ez a busz van vagy ötvenszemélyes. Itt állunk harmincan, szinte mindenkinek van már jegye. Mindenkinek lesz ülőhelye, minek tolakodni, kiabálni?”

Egy pillanatra csend lett. Jó, nem azt vártam, hogy mindenki a homlokára csap, hogy ennek a srácnak igaza van, és egymás hátát lapogatva, „Csak ön után!” felkiáltásokkal szépen feltöltik az ülőhelyeket, de azért azt se, hogy egy „Mit pofázol, kisköcsög?” elhangzása után még dühödtebben kezdenek el tipródni. 

Miért meséltem el? Mert ekkor tapasztaltam személyesen először, hogy a tömeget nem befolyásolják a tények. A tömeg nem ragaszkodik az igazsághoz, ha az nem illik bele az elképzeléseibe. Egyesével lehet, hogy meggyőzhetők lettek volna, de együtt olyanok, mint a csirkék, akik mindig a kiöntött állott vízből isznak a földről, és sosem a frissből, amit épp az itatóba töltünk. Az emberek inkább sodródnak a tömeggel, mégha a saját tapasztalataik és elveik ellenére is, s ehhez elég velük elhitetni, ők a többség.

99 – Utálatos ez a szám énelőttem, s nem csak azért, mert az árcédulák végéről köszön vissza, de ez a közös kedvenc száma Kim Dzsong Unnak, Erdogannak és a Hazafias Népfrontnak is. 99 % támogatás bőven elég. Százat még a legvadabb diktátor se mer hazudni, mert tudják, ha az egyes állampolgár saját magába néz, akkor tudja, hogy ő nem ezt szerette volna igazából. Mert hát én nem vagyok olyan! Csak hát a szomszéd is. Meg a főnök. Ha nekik szabad, akkor nekem is! El kell tartanom a családomat! Az önfelmentésnek ahány fajtája, azon belül is annyi stációja van. Ha együtt megyek a tömeggel, kevésbé vesznek észre. Csak kár, hogy mások döntik el, melyik tömeghez tartozom. Tehertétel vagyok-e, vagy rejtett erőforrás? Nem újkeletű a felfedezés, anno minden ember Jézust kiáltott, és együtt mégis Barabbásnak hangzott.

A tömeggel nincs párbeszéd, propaganda van, nincs kérdés, válasz esetleg annyi, hogy „Csak!” Mit kérdezősködsz, tán a háttérhatalomnak dolgozol? Végső soron, igen. Mert a valódi háttérhatalom olyan, hogy teszem a dolgom, míg jön valaki hatalmas, és felvásárolja a cégem, nehogy a külföldiek kezére kerüljön. Onnantól neki végzem a munkám, míg véletlenül ki nem derül, hogy sorosista vagyok, vagy hekker (régen ehelyett trockista-titóistát és amerikai kémet mondtak), mert kell a pozícióm valaki valakijének.

Nürnbergben néztem a pártnapokról a kiállítást, eredeti helyszín, eredeti felvételek. Egy olyan emlékhely, ahol nem történtek szörnyűségek, sőt. Az utcákon itt valaha önfeledten, boldogan ünneplő, elégedett százezrek integettek, a háttérben a gonosz zsidót ábrázoló plakátok felváltva a horogkereszttel, mint egy sorminta. Mert az érvényesülésért először az egyén csak kilincsel, később a tömeg viszont már lincsel. Ellenségkép pedig mindig akad, aki miatt nem megy úgy a szekér, ahogy szeretnénk. 

Jó hosszúra nyújtottam. Illyés Gyula az egészet megírta egy mondatban. Aztán, hogy szem vagyok-e a láncban vagy fogaskerék a gépezetben? 

Most zárásnak nem írok poént, nem akarom, hogy bárki nevessen a végén.