Azt hiszem, a fent említett társasjátékot mindenki ismeri, még a legfiatalabb generációk is legalább hallomásból, hiszen ma is kapni. Gyerekkoromban nálunk minimum ünnepek táján előkerült. Bár akkor még csak háromnapos volt a Húsvét, de eljött az a pont, amikor apám a halpucolástól már pikkelycsömört kapott, anyám is kész lett a több tálca szalalkális süteménnyel és őzgerinccel, mi fiúk is elkészítettük a locsolási tervet, jól belaktunk a sonkából, és ebéd után nem politizálni kezdtünk, mint mainapság, hanem előbújt belőlünk a Homo Ludens, kiterítettük a táblát a viaszkosvászonra és nekiláttunk gazdálkodni.
Nem tudom, a mostani kiadáson mennyit változtathattak, de a régi az tulajdonképpen a csúnya nyugati, kapitalista, kizsákmányoló – ma úgy mondanánk Soros-féle – Monopoly újragondolása volt. Azzal az icipici különbséggel, hogy míg az eredeti tervezni, kockáztatni, dönteni tanított játszva, addig a szocialista verzióban csak menni kellett körbe-körbe, követni az utasításokat és várni a fizetést, valamint a vakszerencsét. Csak semmi spekuláció!
A Monopolyban a leggazdagabb nyert, a „Gazdálkodj okosan!” célja ennél jóval szerényebb: a szocialista embertípusnak elegendő alapvető életfeltételek megteremtése a tisztes megélhetéshez. Lakás, szobabútor, konyhabútor, mosógép, porszívó, pingpongasztal, kerékpár, havi egy színház vagy mozi. Ez még a nyertesnek is általában csak a lottónyeremény-kártyával sikerült. Sajnos a játék tervezője abba nem gondolt bele, mit üzen annak, akinek nincs szerencséje. A tisztes megélhetés sokaknak elérhetetlen cél maradt.
Azok a sorstársaim, akik folyton veszítettek a „Gazdálkodj okosan!” társasjátékban, felnőttkorukban többnyire játékgépeken próbálkoztak behozni az élményt és a hátrányt. Nem is tudom, mit csinálnak most, hogy már betiltották (elméletileg rájuk hivatkozva) a kocsmai szerencsejátékot. Én a bizonyítottan szenvedélybetegeknek, akiknek orvosilag előírt egy kis mesterséges életszínezék, bevezettem volna – a szociális kártya mintájára – az antiszociális kártyát. Azzal működtek volna a játékgépek, csak ők használhatták volna havonta fix pont összegig, a nyeremény pedig szigorúan csak cigarettára és alkoholra lett volna beváltható.
Tűzhányó az agyam, ugye?
De nem ez az egyetlen ötletem, kitaláltam régen más kártyajátékot is!
Ez volt a Csekkpóker, avagy „Gyűjtsd össze mindet!” A lényege, hogy amikor már sok sárga és fehér csekk összegyűlt, többhavi gáz, villany, szemétdíj, tévé, internet, telefon, mobiltelefon, biztosítás, TB, hitelrészlet (kinek mije van), akkor le kell ülni a hasonszőrű sorstársakkal játszani. Leosztásnál mindenki a saját csekkjeivel kezd. Autóskártya-módra, ahol a legnagyobb lökettérfogat, a legnagyobb végsebesség vagy a legnagyobb lóerő nyer, ezt a játékot a bemondás alapján a legrégebbi befizetési határidőre vagy a legnagyobb összegre lehet játszani. A nyertes mindent visz.
Van még egy variáció: a játékosok egymástól húznak, és ha valakinek kijött egy sor (minden szolgáltatótól egy-egy csekk), vagy full (öt csekk egy szolgáltatótól), akkor ledobja és felkiált: „Csekklecsacsi!”
Sokat gondolkodtam, miért nem lett népszerű ez a játék, noha a feltételek miatt sajnos sokan játszhatnák. Talán ott ronthattam el, hogy az erkölcsi győztes anyagilag tulajdonképpen veszít, mert neki kell a számlákat mind befizetni. Viszont több lett volna a nyertes! Arra jutottam, az emberek nem mernek kockáztatni.
Így aztán partnerek híján minden hónapban maradt a pasziánsz. Ez egyfajta türelemjáték, főleg a szolgáltatók türelmével. A játékszabályok szerint ember kirakosgatta szép sorban a számlákat a konyhaasztalra, befizetési határidő és összeg szerint sorbatéve, majd amikor ez sikerült, kezét arcába temetve azt a szót kellett ismételgetnie: „Mibű?”
Megjegyzések
Megjegyzés küldése