– Keményen kell dolgozni és szorgalmasan pályázni, ezt mondta Mészáros Lőrinc, amikor a meggazdagodásának okáról kérdezték – meséli egy cégvezető a másiknak. – Kipróbáltuk, dolgoztunk, ahogy eddig, keményen és pályáztunk mindenre, amire csak lehetett. Bejött: Mészáros Lőrinc csakugyan még gazdagabb lett! Ezt a viccet olvastam a minap.
Régen a hentes és mészáros egy rendes szakma volt, ahogy a gázszerelő is. Meg lehetett belőle élni. Ma már szinte csak a Mészáros él meg. És az se belőle. Olvasom, arra a hírre, hogy tulajdonosként is megjelent egy cégben, a piac idegesen reagált, háromnegyed óra alatt 35 százalékkal emelkedett a cég részvényeinek árfolyama. Aztán még tovább, ilyen hirtelen emelkedést nem látott a magyar tőzsde. Nem fogom számokkal bombázni az olvasót, mert hetilap révén úgysem szolgálhatnék pontos adatokkal, de ha hírportál lennénk is feladná a leckét: könnyen úgy járnék az MLM-cégek értékének és vagyonának megbecsülésével, mint Tabi László 1946-ban a zsír árával.
E pillanatban is őrült árfolyammozgásokat látni az interneten, most épp külföldi piacok felé kacsingat. Úgy látszik, feltett szándéka, hogy 15 millió magyar Mészárosa legyen. Én ennél szomorúbb gazdasági hírt még nem hallottam, igazi zsigerélmény. Egyetlen ember, aki nem a Soros György, ilyen befolyással legyen egy ország gazdasági életére!
Mert milyen Magyarországon a piaci verseny? Normál kapitalizmusban a tulajdonos ad pénzt a beruházásra, vagy hitelt vesz fel. A megtérülésnek fedeznie kell a kockázatot és magasabb kell legyen, mint a hozamelvárás vagy a banki hitelkamat. Különben bukta van. A NER nemzeti kapitalizmusában uniós forrást hívnak le a túlárazott (funkciótlan, de legalábbis nem a legfontosabb) beruházásokra, majd különbözetből visszaosztják az „alkotmányos költséget”. És nincs bukta. Kockázatokkal, megtérüléssel, innovációval nem kell foglalkozni, pláne, ha sikerült közbeiktatni Mészáros valamelyik cégét. A verseny tulajdonképpen annyiban merül ki, hogy ki hajlandó többet visszacsorgatni. De nem kell félteni senkit, nézzük meg az állami beruházások költségeit, sokszorosa már mindegyik a tervezettnek.
Most csak Mészárost emlegetem, persze nem ő az egyetlen, de direkt nem mondok másik hat nevet, mert az olvasónak úgyis másik hat jut még eszébe. Meg aztán ne feledjük el, hogy ő mindemellett még a főváros egy község vezetője is. (Meg az iskolabüfének.) Az önkormányzatok hasonlóképpen versenyeztetve vannak. Egy független, sokadik ciklusát töltő polgármester barátom révén van némi rálátásom egy Felcsúttól nem túl messzi, de hasonló, kicsit kisebb falu dolgaira. Amire csak lehet, pályáznak, és – nem érheti szó a ház elejét – az előző ciklusban nagyon sokat nyertek is. Így lett aztán a műfüves futballpálya, borászat, étterem, turistaszálló, templomfelújítás, faluszépítés. Csak épp út, járda, csatorna, tornaterem és háziorvos nincs normális, hiába küzdenek érte évek óta, az általános iskola körüli mizériáról nem is beszélve. Érdekesek a pályázati prioritások. Na, majd most a Paks 2-ből!
Arról majd egy másik naplójegyzetben gondolkodom el, hogy a versenyszférát hogyan torzítják el a különadókkal és a szinte névre szóló törvényhozással. Mint látjuk, most épp a nemzetközi kiskereskedelmi láncok vannak a halálsoron. (Csak egy gondolat innen: ha a kormány szándéka szerint kihátrálnak az országból, mi lesz azon munkaerővel, akiket most kitolásból felvetetnek velük?)
Én innen most már könnyen beszélek, nem engem terelgetnek, mint birkát a közmunkából-közszférából a munkaerőpiacra, hadd versenyezzek, de akkor sem tudok ezen a viccen se őszintén nevetni, amelyben szintén a fenti két cégvezető beszélget:
– Te tudsz még fizetni az embereidnek?
– Sajnos nem, de szerencsére még bejárnak dolgozni.
– Hozzám is. Te, miért nem szedünk tőlük belépőt?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése