Ugrás a fő tartalomra

Legyen szerencsénk!

Mostanában Columbo-t nézek esténként, németül. Mivel még nem tudok ezen a nyelven, a történeten kívül másra is tudok fókuszálni. Feltűnt, milyen mázlista ez a karakter, mindig pont a gyilkossal kezd el elsőként beszélgetni. (Poirot ugyanez belgában: elég, ha felszáll egy expresszre, és szembejön a munka.) Így én is tudnék nyomozni. A tehetség, a szorgalom és a kitartó munka édeskevés, ha nincs hozzá szerencse. Ami tulajdonképpen nem más, mint indokolatlan és indokolhatatlan, meg nem érdemelt előny. Az emberek ezért szeretik.
Pedig Fortuna istennő egyrészt vak, másrészt, mint Zeusz alakváltó, továbbá legtöbbször igencsak szűkmarkú. Voltak idők, amikor már az is szerencsének számított, hogy nem kaptad el a flekktífuszt, és a háború végéig lapátolhattál egy munkatáborban. Vagy ha nem kaptak el a határon. De szerencsére konszolidálódott a helyzet, alig kicsivel később már az számított szerencsésnek, aki Wartburgot nyert a nyereménybetétkönyvvel.
Nevessenek ki, én nem kísértem külön a szerencsét, úgy hiszem, mindenkinek bizonyos mennyiség van kiporciózva egy életre, nem pazarlom el olyan lényegtelen dolgokra, mint a pénz. A postán is, ha Szerencsekket akartak rámtukmálni, kitértem, mondván: elég szerencse, hogy egyáltalán be tudom fizetni. Különben sincs szánalmasabb egy sorsjegyárusnál, ha nála van a főnyereményt érő szelvény, miért ücsörög ott minimálbérért? Félre a tréfát: beérem azzal, ha a család és az egészség terén kedvező a csillagok állása, a munkát majdcsak elvégzem valahogy, s lesz gyarapodás. Gondoltam én.
Viszont ahol kevésbé lehet tehetséggel, szorgalommal és kitartó munkával érvényesülni, ott jobban felértékelődik Fortuna szerepe. Olvasom, a Szerencsejáték ZRT-nek tavaly rekordbevétele volt, különösen sportfogadásból. Fogadok, hogy megpróbálnak párhuzamot vonni az előző két mondatom között. Ne tegyék, mert „aki fogad, az veszít. Én pedig nyerni szeretek!” – ahogy Charlie Firpo megfogalmazta. Mások is így lehetnek ezzel, mert vannak, akik talmi tévéműsorokba jelentkeznek, ahol legtöbbször elég a sima jelenlét, vannak, akik sorsjegyeket kapirgálnak, és akik régen a játéktermekben a három gyümölcs szerelmesei voltak, azok ma „tippmixülnek”. 
Addig-addig próbálgatjuk a szerencsénket, amíg szenvedéllyé nem válik. 
Van, aki nem joghurtos címkéket, hanem trafikkoncessziót gyűjtöget, azt mondják, azzal is lehet nyerni. Sőt, hallottam olyanról, aki kaszinótenderen győzött, egyiken a másik után! Na, az aztán a meta-szerencse! Pedig a játékgép-üzemeltetők mekkorát buktak rajta, nemzetgazdasági okokból! Szóval szerencsének nevezhetjük azt is, ha nem államosítják vagy lehetetlenítik el a cégedet. 
Aki egyszer megfogta már az Isten lábát, azt állítja, stoplis cipő van rajta. Csak egy kis TAO-hozzájárulás kell, és tiéd a szerencse, nem a bátraké. Persze, azért ahhoz is kell egy kis bátorság, hogy magától elinduljon valaki egy földbérlet-pályázaton. Vagy vadászház-építésbe fogjon önerő nélkül, bízva abban, hogy elnyeri a nemzethy színű masnival átkötött uniós támogatást. Aztán az is kész szerencse, hogy pont ki tud szaladni hátul a konyhán keresztül, elkerülve a sajtót. Neveket nem Mondok.
Ha visszakeresik a Néplap idei első számában az újévi fogadásaimat, azokból hármat-négyet már megnyertem, pedig még nem telt el épp csak egy hónap. De nem lehet mindig mázlim, a szerencse forgandó, mint azt Kalocsa is megtapasztalhatta. Lám, az előző városvezetés milyen mázlista volt, a mostani meg csak szerencsétlenkedik!
Szerencse nélkül fabatkát sem ér a munka! Emlékszem a Gázszerelő nyilatkozataira, hogy régebben ő napi 20 órát dolgozott, de arra is, hogy a Jóistennek, a Miniszterelnök Úrnak és a szerencsének köszönheti azt, amije van. Szóval az első kettő önmagában nem elég, „ha nincs a mázli faktor, akkor az egészre keresztet vethetünk”, ahogy arra a másik Firpo testvér is rájött, miközben kék szemre gyűjtöttek a papinak.
És mekkora szerencsénk lesz, ha megháromszorozódik az áram ára! Megéri majd Paks kettőt felépíteni. De ha még nagyobb szerencsénk lesz, akkor megkapjuk az olimpia rendezési jogát!
Legyen szerencsénk!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö