Kocsmafilozófia

Túl jól éreztem magam az elmúlt héten ahhoz, hogy ismét a közélettel foglalkozzam – pedig lenne témám – úgyhogy még e heti naplójegyzetemmel továbbra is magamban vájkálok, hátha találok olyat, ami másnak is érdekes. Ugyan a témaválasztás miatt lehet, nem leszek népszerű a háziasszonyok körében.

Nem számítom magam a nagy gondolkodók közé a magam 178 centiméretével, viszont, ha centiliterben számítjuk, akkor valahová a cseh Ladislav Klíma mögé pozícionálnám magamat. (Őmögötte mondjuk, akad hely bőven.) Míg mások felejteni jártak a kocsmába, én általában azért, hogy valami eszembe jusson, s ha megtörtént, olyankor bizony én is magam voltam az abszolút akarat. 

15 évig végeztem szellemi munkát otthon, ami valljuk be, egy idő után eléggé ingerszegény környezet tud lenni, a kreativitásom elég hamar kimerült a háztartási gépek Szküllája és a fűnyíró Kharüdbisze közötti lavírozásban, míg végül a kocsmákban kötöttem ki. Próbálkoztam előtte a rekreáció más, elfogadottabb formáival, jártam uszodába, haverokkal focizni, pingpongozni, még teniszezni is, de mindig előkerült egy láda sör és a „gömbszörp” minimum a végén, úgyhogy rájöttem, jobb egyenes úton járni. 

A kocsma pedig egy őszinte hely volt. Főleg, amelyik nem hívatta magát pubnak, büfének, eszpresszónak, sörözőnek. Ahol le lehetett ülni a pult mellé, akár ismeretlenül is beszélgetni. Ahol minden problémát meg lehetett oldani és persze meg is oldották. Elméletben. Persze senki sem a sajátjáét, szigorúan mindig a másét!

A pult környéke egy fórum, egy agora, egy közösségi tér, ahol nincsenek titkok. Ha valaki üdítőt iszik, annak most szólt az orvos, hogy hasnyálmirigy problémái vannak. Ha valaki frissen borotválkozott, az orvoshoz megy tovább vagy a bíróságra. Ha valakit hosszabb ideje nem láttunk, az a pszichiátrián volt vagy előzetesben. Neves és névtelen alkoholisták, akik már előre saját halottaiknak tekintik egymást. A háttérzajt a játékgépek csörömpölése, majd később a kaparós sorsjegyek zizegése szolgáltatta. Sorsok azok mindenesetre voltak.

De nagyon jókat lehetett beszélgetni, vitatkozni. Bármiről. Autóról, mobilról (ez régen egy szó volt: automobil), számítógépről, családról, filmekről, irodalomról, szexről. Ott volt postás, rendőr, villanyszerelő, a szomszéd, a gázos, a díjbeszedő, a szódás és a kéményseprő. Nyugalmazott és aktív tanárok, köztisztviselők, újságírók, aktív és kiöregedett sportolók, valamint START munkaprogramosok csapták a szelet a csaposlánynak.

Az ám, kedves naplóm, miért is használok múlt időt, kérdezed tőlem, miközben a rádborult fröccsöt törölgetem…

Úgy általánosan azért, mert a kocsmát, mint olyat kiherélték. Elvették a fő bevételi forrásaikat, a nyerőgépeket és a dohányárusítást. Aztán kifordították, mint egy bundakesztyűt: az élet már kinn zajlik az utcára nyíló kocsmaajtó 5 méteres körzetében, s nem a pultnál. És mert már nincs olyan, hogy vendéglátás. Főleg, amióta van okostelefon és Facebook, a pult mögött néha megtalálható hölgyek magukban csevegnek a saját társaságukkal. Ilyenkor kimondottan nyűg nekik a vendég, eleve nem is ott szeretnének lenni, meg különben is felvételiztek a főiskolára. A modellalkatúaknak meg ez az egész nem életpályamodell.

Az a légkör, amit kedveltem, elszállt a cigarettabűzzel együtt.

Pedig a kocsmának volt kultúrája, s remélem, nem szerkesztik ki az ingyenreklám miatt, de Kalocsán még egy helyen egészen biztosan van is: a Ződ-ben igyekeznek még őrizni a pislákoló lángot. Családbarát hely, amennyire csak igaz lehet ez a jelző egy kocsmára.

Miattuk nekem hatványozottan múlt idő, mert itt nincs kocsma. Se Kneipe, se Pub, se Bierstube. Hotel és Gasthof van Biergartennel, ahová az utcáról nem mész be szívesen. A németek hozzám képest fordítva vannak bekötve, én a társaság miatt ittam, ők az ivás miatt mennek társaságba. Láda sörökkel jönnek-mennek, s betegre isszák magukat, hála a magasságosnak, különben mit keresne itt ápolónőként a feleségem?