Mivel előzzük meg a rákot?

Kalács a dobverőt pörgeti az ujjai körül, Szabi komótosan hangol, Fezó a pedáljait nyomogatja némán s közben prüntyög valamit, Mácsai egy blues-kört gyakorol szintén erősítés nélkül. Szmöre a hűtő mellett ücsörög egy üveg sörrel. Mindenki ugyanarra gondol.

– Botond megint késik – mondja ki Fezó. – Mindegy, akkor is elkezdem. Hírem van: meghívtak minket Szilveszterkor, egy fesztiválra.
– Nocsak! Hová? 
– Györkönybe.
– Győr? Az kurva messze van.
– Györköny! Paks mellett egy kis sváb falu. Alig 30 kilométer. Szmöre jár oda, ő szólt, vannak ott haverjai, a Gerzsonék. 
– Meg kurva jó borok. Mad Max diszkó! Bagoly Söröző!
– Meg a Taliga együttes, nem? Ahol a gitárosnak bálamadzagon lóg a nyakában az a randa rózsaszínre fújt Jolana?
– Igen, ők azok. Csörgén még Fostalicska néven tolták, de azóta konszolidálódtak.
– Hány banda lesz?
– Ha mi is megyünk, három.
– Ne, már, mint a gruppenszexes viccben… Ha hozod az asszonyt is! Cucc legalább van?
– Nincs, pont azért hívtak minket, hogy legyen.
– Szóval akkor minden adott egy jó szilveszteri bulihoz.
– Plakátot már csinált Szmöre, nézzétek!
– Fasza, meg se kérdeztél, de már rajta vagyunk a plakáton.
– Ez még csak egy minta, még nem nyomtattuk ki.
– „Különös Szilveszter – Taliga, Fürgerókalábak, Beatang Yo – Szeretettel várunk minden 16 év feletti lányt, korra és nemre való tekintet nélkül!” 
– Jó ez a betűtípus. Lehetne ilyesmi a logo.
– Na, de menjünk?
– Részemről üdvözlöm. Van más programod?
– Nincs. Nektek?
– Akkor majd szóljatok Botondnak is. Mivel kezdjünk?
– Breaking the Law?
– Hadd szóljon! Egy-két-há…
– Várjál, várjál! De mivel megyünk?
– Ha apámék oda merik adni az új Samarát, akkor azzal.
– Nem úgy, ez egy punkfesztivál. Nem is játszunk punkot.
– Munkanélküliek dala, Egy kis anarchia? A Republicot is felturbózhatjuk.
– Meggyőztél. De vissza az eredeti kérdéshez: mivel megy a motyó?
– 220 V?
– Mivel visszük??? Kár volt eladnotok a kombi Wartburgot. Abba minden befért. Hívjuk el Fináncot a Zwickauer Papier Wagenjével. Plusz lenne gitárosunk is, aki tud játszani.
Vámos Tibi, azaz Finánc nem tartozik szorosan a zenekarhoz, de időnként feltűnik a próbákon. Bubifrizurás joghallgató, aki folyton vasalt ingben és lehetetlen mintájú kötött pulóverekben járkál. Szégyellősen, de szorgosan gyakorol otthon az amúgy kifogástalan felszerelésén.
…és akkor végre betoppan Botond.
– Bocs, srácok, de…
– Bele se kezdj. Tudjuk, amit tudunk. Szilveszterre ne csinálj programot! Megyünk fesztiválozni!
– Mivel?
– Mivel meghívtak. Apádtól elkérhetnéd a Barkast.
– A halottszállítót?
– Szilveszterkor csak nem temetnek. Kemény a föld.
– Megpróbálni éppen megpróbálhatom. Úgyis le akarja selejtezni. 
– Rendben. Ha minden rendben lesz, akkor előtte este még egy próba, akkor majd megbeszéljük, mikor indulunk.
– Jut eszembe, Kalács: Tudod, hogyan hal meg a dobos? Megáll benne az ütő! És hogy fogan a gyereke? Nem veri nagydobra!
– Ma már ne igyál többet. Akkor törjük azt a törvényt! Egy-két-há!
* * *
Egy hét múlva indul az egyállomásos turné. A kocsmában. 
– Itt van mindenki? Kösz Finánc, hogy ránk érsz. Botondnak szóltatok?
– Nem is egyszer! 
– Majd csak jön, ismered. Menjünk át addig pakolni. 
– Menjünk!
De a kocsmában senki sincs egyedül:
– Mi nem férünk be hozzátok? – kérdi Barbie és a néma hercegnő. – Mennénk szurkolni!
– Nagyon helyes! De előbb jöttök pakolni.
– Ha Botondnak sikerül elkérni a Barkast, akkor talán lesz egy-két hely. Három. Nincs benne fűtés, öltözködjetek részegesen!
– Én is megyek – szól közbe ellentmondást nem tűrően a pult mellől egy lenőtt Bundásliga-frizurás karakter –, csak hazaszaladok a nyugdíjért.
– Nem is vagy még nyugdíjas, Endru!
– Én nem, de anyám igen! Várjatok meg!
Endru régi bútordarab. Valamikor kovács volt, de egy magánéleti válság után – eufemisztikusan fogalmazva, amikor az alkohol átveszi az asszony szerepét – eladta az üllőgarnitúrát. Az árából gyümölcsözőnek nem mondható kapcsolatot alakított ki mindenféle gépi és természetes cseresznyékkel, szilvákkal. Azóta alkalmi munkákból és kocsmai seftelésekből él. Az anyjával.
Persze a lányok is inkább hazamennek, „átöltözni”. Kiürülnek a poharak, a maradék társaság átvonul a szomszédos próbaterembe összepakolni. Nem árt ilyenkor felcímkézni még a gitármadzagokat is, mert koncert után könnyen hazaviszi valaki más, és akkor legközelebb őket kell visszahívni, hogy meglegyen a cucc.
És lám, egyszer csak nagy pöffenésekkel befut a fekete kétütemű: Kegyelet Kft.-t hirdet arany betűkkel. Plusz telefonszám.
– Botond, drága, tegnap miért nem jöttél próbára?
– Disznóvágás volt.
– Este?
– Reggel még részeg volt a böllér, meg kellett várni, míg kijózanodik. De hoztam kóstolót.
A társaság ráveti magát a sültkolbász-halomra.
– Mmm. Savanyúság nincs?
– A hűtőben találsz koviubit, a sör mögött. Ez egy jól felszerelt próbaterem.
Pakolás közben kerül még néhány segítő kéz, utazás reményében, de sajna a helyek már elkeltek. A zenekar, a két lány, Endru, no meg Szmöre, mégiscsak ő szervezte a bulit. Ja, és a volt katonatársa, Feri, aki ugyan nem szereti sem az italt, sem a rockzenét, de épp elhagyta a szerelme és nem kéne hagyni, hogy úrrá legyen rajta a depresszió. A világ igazságtalan. Buborék úgysem férne be, hiszen az alkata miatt kapta a nevét, de Szilyvel amúgy is elválaszthatatlanok, ők ketten úgyis külön utakon járnak. Legfeljebb, majd ha Paksra érnek, telefonálnak a művházba, és bemegy értük valaki.
– Hogy megyünk át, komppal?
– Jár egyáltalán a komp?
– Jól meg van ez szervezve, fiúk.
– Na, de most jár a komp?
– Járni jár, csak nem jut.
– Télen?
– Szmöre, te dolgozol a Néplapnál, mitisírahogyishíjják?
– Ott vagyok, de nem dolgozom.
– Akkor megyünk Dunaföldvárnak. Lemegyünk Paksig, aztán majd kérdezősködünk.
– Busszal már jártam arra!
– Akkor jó.
Közben Endru is beállít, vállán egy facsemetényi felszalagozott komplett májusfával, elvégre Szilveszter van.
– Éljen a zenekar!
Indulhat a konvoj. Indulhatna, ha a Trabant is azt tenné. De nem teszi.
– Nem kellett volna égve hagyni a reflektort!
– Nincs is rajta reflektor. Már egy éve beszart.
– Toljuk be!
Nekiveselkednek, persze már tele van pakolva. Az utca azonban túl rövid, mire belendülnének, már le is kell fékezni.
– Toljuk át a sulipályára. A futókörön beröffentjük – így is tesznek.
– Három kör 12 perc alatt! Ez aztán a Cooper-teszt!
– Pedig a kéziféket ki se engedtem!
Még egy üveg vilmoskörte pálinkát azért faszolnak a kocsmárostól az útra, s nekilendül a karaván.
A zenekar nagyja gitárostul a vadiúj Lada Samarában szorong, Finánc Trabantjába még hárman férnek be, Szmöre, Barbie és a néma hercegnő, a Barkasban Botond, Feri – és még Endru is bemászik hátra májusfástul. 
Alig indulnak el, Endru borízű hangon próbál hangulatot varázsolni Szent Mihály kétütemű, fekete lován. Nem tetszik neki Feri busongása.
–    Otthagyott a csaj, Posztinor? Még idejében, nem vitte el a házad – és énekelni kezd:
        Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna kedvesem.
        Virág sincsen, GYES-en vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen!
Eközben a Lada Samarában kissé unatkozik a társaság.
– Tegyünk be zenét!
– Van nálad valami kazi?
– Nincs, de zörög itt egy pár.
– Ja, anyáméké. 3+2, Korda György.
– Akkor már inkább Korda György.
– „Egyedül az úton / Egyedül az úton. Várom, hogy végre jó estém lesz” – basszus, micsoda basszus van ebben, figyelitek?
Szól a jó zene, igyekeznek az út veszélyes szakaszát mielőbb maguk mögött hagyni. A Duna-töltésen húzódó, megsüllyedt 51-es igazi damaszkuszi út, sokan megfordultak már rajta, sajnos, vertikálisan. Földvár felé félúton meg kell állni pisilni – és kivételesen nem a lányok miatt. Nehezen találnak olyan szakaszt, ahol nincs mécses, kereszt, koszorú. A töltés oldalán állnak sorban a srácok, majd dolguk végeztével egyesével visszaszállnak.
Ahogy hétrét görnyedve behajol a Trabantba, a szerény kis Finánc gyomrából egy mélyről jövő, oroszlános bömbölés kerül a légtérbe.
– Metro-Goldwyn-Mayer! Inkább ez jöjjön ki, mint a körzeti orvos.
A lányok a hátsó ülésről nem hagyják annyiban:
– Böfögj még, lécci, olyan jó kolbászszaga van! Reggel óta nem ettünk!
– Máskor el kell jönni segíteni pakolni.
A hidakon túl olyan jelenséggel szembesülnek, amire senki nem számít télen Magyarországon: elkezd szakadni a hó. Percek alatt leesik vagy tíz centi, egy métert se látnak előre, nemcsak a gomolygó hó, de a Ladában a bepárásodott ablak miatt sem.
– Hát kapcsold már be azt a ventilátort!
– Nem tudom hol kell!
– Ne baszd már, ilyen ventilátor ikon van rajta. 
– Jó, de melyiken? Sötét van! 
– Akkor kapcsold fel a villanyt!
– Azt se tudom, hol kell!
– Hol, cseszdmeg. Oké, hogy új autó, de azért ez nem a Millennium Falcon!
– Pedig, ha előre nézel, mintha most kapcsoltunk volna hiperűrsebességre!
– Ott van a használati utasítás a kesztyűtartóban!
– Hol van a kesztyűtartó?
– Most szivatsz?
– Szerinted?
– Alig 30 kilométer, ugye?
De mire meglenne a kezelési útmutatóból a ventilátor, valaki hátulról közbenyúl, s beindul a ventilláció. A látási viszonyok nem javulnak, olyan sötét van, mint éjszaka a csizmaszárban.
– Hol a fészkes fenében vagyunk? Azt mondta Szmöre, a tök utolsó utcán kell lefordulni jobb felé.
– Itt balra van valami tó!
– Az a Duna lesz, te matekszakos!
– Matematika-földrajz!
– Pláne! A többiek még követnek?
– Van két autó mögöttünk, de nem biztos, hogy ők azok.
– Már csak azért, mert Szmöre tudja az utat, ő meg Finánc kocsijában van hátul.
– Itt egy térkép, a használati utasítás mellett volt.
– Akkor legyél te a Mitfahrer! Mégse! Nem látok a térképtől, hajtsd össze!
A kazettán Korda György már arról énekel, milyen is az autózás a városban, sebességed csak hatvan, néha még a húsznak is örülsz, mégis úgy szereted, mert a város végén meg lehet állni, bevárni a többieket. Innentől Szmöréék mennek elöl a Trabanttal, amiről sikerült lespórolni a téli gumit. Finánc inkább erősítőre meg effektekre költ.
Mekkora szerencséjük van! Az egyik kanyart nem sikerül teljes mértékben bevenni. A fiúk ölében a lányok. A kocsi az oldalára huppanva fekszik az árokban. Szerencsére senkinek nem lett baja, a jobb szélső tükör bánta, de ennyi ember hamar visszabillent egy papírkasztnit.
Már csak néhány hasonló kanyar és ott is vannak. A falu szélén egy öregember havat lapátol.
– Tessék mondani, merre van a művelődési ház?
– Itt a Braunék felé elmennek, aztán ahol régen a Krammererék laktak, az előtt a ház előtt balra! És ott a Kirschbaumék mellett ki is van írva.
– Köszönjük! További jó munkát!
– Szmöre azt mondtad, a templom mellett van közvetlenül.
– Azért mondtam, hogy menjünk toronyiránt. Kocsma van?
– Hülyéskedsz? De itt lesz büfé is. Nézd csak, ez lesz az, ahol ég a villany!
– Oda nem tudunk majd beállni, baszki, tele van hóval!
– Én innen ugyan be nem cipelem a cuccot!
– Várjuk be a többieket.
– El kéne lapátolni, de mivel?
– Azzal ott?
Körülnéznek. Nem jön arra senki. Ketten kicsavarják a háromszög alakú „Elsőbbségadás kötelező” táblát, és mint egy lapáttal, nekilátnak. Öt perc múlva mindhárom autóból pakolnak. A táblát azért még visszateszik. Rendes gyerekek ezek.
Irokézfrizurás cingár figura bújik elő a kultúrházból. Még csak nem is didereg a rongyosra tépett farmerben és lyukacsos kőművespólóban.
– Nnna, szevasztok! Gerzson vagyok, a Taliga gitárosa, vagy is inkább frontembere, Szmörét már ismerem. 
– Mi meg Beatang Yo-k lennénk.
– Azt hittük, már nem is jöttök! Egy kis pálinkát?
– Kicsit? Nagyot!
– Már lemondtuk a koncertet, nekiláttunk hátul bográcsozni.
– A kettő nem zárja ki egymást. Akkor ne számítsunk közönségre?
– Mindenkinek nem tudtunk szólni. Legfeljebb nyilvános próba lesz. Idetelefonált valami Buborék. Szódás?
– A frászt. A haverék. Pakson vannak?
– Igen, valaki menjen be értük, azt kérik. Az Ezerjóban várnak.
– Az most mókás lesz. Ki nem ivott még a pálinkából? Ó, Finánc! Utolsókból lesznek az elsők! 
A kétfős brigád, Finánc és Szmöre, morogva bár és törve, de visszaindul Paksra a Trabanttal. Hó már nem esik, helyette helyre kis ónos eső a letaposott hó tetejére. Az Ezerjó Borozóba hajtanak, ahonnan a hívás érkezett. Jó kis hely amúgy, kiskanalat adnak a boroskóla mellé, amivel ki lehet szedni a muslicákat. 
Buborék és Szily után érdeklődnek óvatosan, mert nem látják őket a törött kirakatüvegen keresztül. Mint kiderül, nincsenek egyedül: a rendőrség is keresi őket, kevésbé óvatosan, ugyanis e duó törte ki a kirakatüveget nem olyan régen. 
Körbejárnak autóval a városban, benéznének természetes élethelyükre, a kocsmákba, de szinte zárva mind. Az utcákon olyan szag terjeng, mint egy üzemi menzán: és sötétség. Mintha nem is ebben a városban termelnék az áramot. A lakótelepen minden ablak egyszerre villan. A tévében a szilveszteri Friderikusz Show megy. Egy idő után felhagynak a kereséssel, csalánba talán nem üt a ménkű, a további feladatokat rábízzák a rendőrségre. 
* * *
– Éljen a zenekar! – csak úgy lobog a teremben a májusfa!
– Te, Endru, ha már nem segítesz, nem várnád meg, amíg kirámolunk és beállunk?
– Éljen a zenekar!
– Hallod, miért nem a színpadra pakolunk?
– Éljen a zenekar! – a krepp szalagok belekavarodnak Endru térdig érő márványfarmer kabátjának rojtjaiba.
– Ha itt lenn vagyunk, többnek tűnik a közönség. Meg szar is az akusztikája.
– (Éljen a zenekar!)
– Az rajtatok csak segít.
– (Éljen a zenekar!)
– Nesze, Endru, itt egy százas, hozz inni a zenekarnak!
Végül a dobot csak felpakolják színpadra, a függöny elé, s elkezdődhet a beállás. A büfében a sorba. Mert az is van. 
Néhányan a színházterem székeinek egy részét a fal mellé körbe rakják, a maradékot felhalmozzák a nézőtér végén. Az is egy kis „vatta”.
Van itt minden, könyvtár is, ahol épp rendszerváltás utáni kései selejtezés lehetett nemrég, mert tele a folyosó a szocialista realizmus remekeivel, s a kíváncsi közönség olyan gyöngyszemeket is talál, mint Kádár János összes beszéde. Jelképes 20 forintért vihető mind a három kötet. A büfében lehet kifizetni, a könyvtárosnő most épp csapol.
Endru utat tör magának.
– Engedjetek előre, rokkant vagyok! – ez enyhe százalékig igaz is, mert egy kapatos favágás emlékeként jobb keze két ujjából hiányzik pár perc a türelmetlen szalagfűrésznek köszönhetően, ami nem várta meg, amíg Endru észbekap. De ennek köszönhetően most nyitott tenyérrel egyszerre tud két sört és három rövidet kérni.
Közben hangológépből persze pont most fogy ki az elem. Gerzson elrohan haza újabbakért, Endru pedig kihasználva az alkalmat, a gitárok közelébe lopakodik, majd nyakába véve az egyiket elkezdi fél füllel hangolni.
– Endru, tedd le, még jobban elcseszed!
– Ide figyelj, te kis Rigevidon, a beat-korszakban én C-vizsgás dobos voltam.  Akkor még nem voltunk így elkényeztetve. Hangológép! Még a gitárt is magunk csináltuk.
Gerzson visszatér, beteszi a duracellt a hangolóba, ráköti a gitárt. Minden hang a helyén! Endru megdicsőül, mindenki megsüvegeli, ki se látszik ezután a Hubertusokból.
Lassan a közönség is elkezd szivárogni, ők a kevésbé jól értesültek. Az ajtóban egy lány kezeli a pecsétet. Szmöre a félhomályban próbálja silabizálni:
– SZÁM-TAN Bt. Adószám...
– A fater könyveléséről hoztam el, a célnak megfelel – lép hozzá Gerzson.
– Ennyi arcot azért illene tudni megjegyezni.
– Azok ott hencseiek, amott a dorogi brigád. A sarokban meg Jolán, sárbogárdi. De lesznek szerintem, csak még melegítenek a Bagoly Sörözőben. Ha kezdünk, átmegy a bátyám a 120 kilójával és átzavar mindenkit.
– Ó, szóval ő a bedobóember!
Nehéz magát a koncertet a beállástól elkülöníteni, talán abból lehet következtetni, hogy a dobos beül a helyére. A Taliga kezd, egy Talibán feldolgozással, legalábbis ők annak mondják. A refrénnél fel lehet ismerni némi hasonlóságot. „Tolják a Taligát, teli libaszarral!” A gitárosnak még mindig megvan a grafittis festékszóróval rószaszínre pingált Jolana bárdja, talán csak a bálamadzag cserélődött azóta a nyakában. Kalács kicsit megbánta, hogy a cineket is odaadta a dobosnak, nem mintha féltené a repedt tányérokat, hanem akkor talán lehetne hallani valamit a szövegből. A zenekar megköszöni a nemlétező tapsot és belevág a második, s mint később kiderül sokadik számába, Sex Pistolstól az Anarchy in the UK-t szeretnék prezentálni. Már valahol az elején eltévednek, leállnak, újrakezdik. Eltévednek, leállnak, újrakezdik. Vagy egymást nem hallották, vagy az eredeti számot sosem.
– Szegény Sid, ha élne, forogna a sírjában.
A közönség szerencsére feltalálja magát. Egy körforgás alakul ki a büfé, a kinti bogrács tüze, a vécé és a nézőtér érintésével s minden pillanatban stabilan állnak minden helyszínen vagy tízen.
– Köszönjük! Köszönjük! – búcsúzik a trió a világot jelentő parkettától.
– Pontosan mit is?
A Taliga eltolta. A következő zenekar a Fürgerókalábak, akik ketten vannak, tehát szumma négy lábról beszélünk. Dobosuk épp nincsen, így egy dobgépet kell gyorsan applikálni. Saját számokat játszanak, és itt hirtelen kiderül, hogy eddig nem a hangosítással volt a baj. Az is kiderül, hogy ha a mosdó, a bogrács és a büfé közönsége a nézőtéren egyesül, már szép számú érdeklődőről beszélhetünk, akik örömmel értesülnek róla, hogy az énekes úgyis kinyomja majd a pattanást az orrán. Majd felköp és alááll. Beindul a pogo is, hogy kopjon a parkettlakk. Ez a zenekar olyan szar, hogy már jó. Ők már tudnak mit megköszönni, újráznak is vagy négyszer.
– Éljen a zenekar! – még Endrunak is tetszett. Vagy fáziskésésben van már.
– Szevasztok! Mi vagyunk a Beatang Yo! – üvölt Szabi a mikrofonba. 
Mácsai csatlakozik:
– Nem látom a kezeket! Mondjuk az énekesünket se. 
– Már hozzák!
Botond az állványhoz támolyog. A hülye Szmöre lámpaláz ellen beletolt fél üvegnyi Unicumot. Azt hitte, mindenki úgy bírja, mint ő. Pedig Botond előre közölte: az elsőt még csak elfogadom, a másodikat kérem, a harmadikat már követelem!

Azért elkezdik. Botond bal kezében lógatja a mikrofont és az üres állványba énekel kottából, ahogy kell. Kár, hogy nem hallatszik. 
A büfében a sor felszaporodik. Mácsai és Szabi a vokál mikrofonokból próbálja menteni a menthetetlent. De szerencsére itt van Finánc, a fekete Jackson Flying-V gitárjával, s ahogy belekezd a szólóba, Barbie és a néma hercegnő visítani kezdi: „Tibi, de bitang jó! Tibi, de bitang jó!” És Finánc megmenti az estét Mozart Török indulójával, bár az igazi sláger a Mekk Elek bábfilm zenéje lesz, azt vagy háromszor visszatapsolják.
Kiderül aztán, a Fürgerókalábak tud valamit. Velük nem történhet meg az, ami most. A koncert közben az Amati apránként előrébb és előrébb csúszik a pódiumon, Kalács szorgalmasan követi a székével, ahogy szokta, mígnem a  lábdob a holtpontra ér, s az egyik cint állványostul magával rántva az énekes hűlt helyére zuhan. Botond szerencsére már rég az egyik oldalsó hangfalon kuporogva énekel. Meglepő módon ennek ellenére, vagy épp ezért egyre több ember követi földhöz ragadt lábbal a produkciót, bár lehet, hogy csak a padló tapad jobban a kiömlött italoktól, mint az elején. Csak a csörgőt ne kaparintaná meg folyton valami botfülű: sosem ritmusra rázza. Néhány ráadás, s mire a büfé minden szempontból kiürül, kifogy a repertoár.
– Elfogyott a pörkölt is? A francba, inkább lettünk volna előzenekar.
– Heló! Széthugyoztam egy hóembert!
– Hülye, azt a lelkésznő építette ma délután a kislányaival.
– Jóvanakkó, csak kiszíneztem!
– De miért nem a vécébe mész, mint más rendes ember?
– Rendes ember? Valaki otthagyta a szaros gatyáját a klotyó mellett!
– Az én voltam, nem volt papír, azzal tudtam csak kitörölni. Kiabáltam egy darabig, hogy hozzon valaki, de senki nem hallotta a zajtól.
– Mikor koccintunk?
– Ma még nem koccintottál eleget?
– De nem úgy, Szilveszter van!
– Az már megvolt, szerinted miért van tele szerpentinnel meg konfettivel a hajad?
– Átaludtam?
Finánc is előkerül valahonnan, a száját törölgeti.
– Neked még jutott pörkölt?
– Nem, smároltam. De hogy jártam!
– A szádba hányt?
– Megkérdeztem, hová jár iskolába, azt mondta, a kettes számúba Paksra.
– És azzal mi a baj? Kisegítő?
– Általános iskola, hetedikes!
– Attól még lehet 18 éves, ne finnyáskodj.
– „Nevét se tudod még, mellét se fogod rég...”
– Nem nekem való még az éjszaka.
– Pedig amennyit lebzselsz körülöttünk, már összeszedhettél volna egy lepattanót. Vagy valamit, amitől viszket – mondja Mácsai a tökét vakarva.
Rövid rovancsolás után kiderül, hogy ezúttal Fezó hiányzik a leltárból.
– Most már komoly létszámhiánnyal küzdünk, kerítsétek elő!
– Már mindenütt néztem, kinn a kocsikban is.
– Srácok, valaki bealudt a női mosdóban, Noémi próbálja felébreszteni, annyit tudott még mondani, hogy Fekete Zoltánnak hívják. Aztán magára zárta a klozetot – jön elő a hírrel Barbie, a hercegnő nélkül.
– Megvan! Az a Fezó polgári neve. A hercegnő meg Noémi? Ma mik ki nem derülnek!
Fezót nem könnyű életre kelteni így, hogy nem tudnak bejutni, de ha egy kis sört ráöntenek felülről, az segít.
– Teljes végre a létszám? 
– Fogjuk rá. Menjünk fel a Borozóba!
A csapat elindul. Zenekar, slepp, közönség vegyesen. A Borozó még biztosan nyitva van fenn a Pincehegyen. Minden hétvége ott zárul.
– Azért jártak ma erre már páran – mutat Gerzson a temérdek lábnyomra.
– Emlékszel Szmöre, amikor jelentős forráshiánnyal küszködtünk és megalapítottuk a Kisfröccs Alapítwein-t? Rendes jogi háttérrel, alapszabállyal, felügyelő bizottsággal. Az adományokat mind a működtetésre fordítottuk. Mennyi befolyt! A bevétel pedig erősítette a szabályt!
– A kurva életbe, ne petárdázzatok már! Szívinfarktust lehet kapni!
– Legalább nem leszel rákos!
– De komolyan, az előbb majdnem eltapostam, azt hittem csikk.
– Figyelj, Kalács. Olvasom most Hamvas Bélát, és azt írja Konfúciuszról…
– Kung-ce.
– Az nem eszdéeszes? Jobb szeretem a latin verziót, máskülönben hogy mondanám, hogy koncufio... konfucionárius…
– Funkcióárus!
– Konfuciánus, barátom.
– Jamaika a jamaiakiaké! – üvölti valaki és belefúj a papírtrombitájába.
– Akkor, ha a taoizmus lett volna államvallássá, Laocionista társadalmat mondanál?
– Ne zsidózzatok, figyelek ám!
– Magyarország a magyaroké! Csonka András nem András! Egész Pici!
– „Régi mániám / tankkal végigmenni Románián!”
– Feltaláltam egy sörnyitót!
– Minden sörnyitó!
– De ez Nagymagyarország alakú, belül Kismagyarország a lyuk: Felvidékkel felül támasztod a kupakot, alul Délvidékkel posszantod!
Nagyokat csúszkálnak a letaposott havon.
– Belegondoltatok már, hogy alig tíz éve még lett volna köztünk legalább két besúgó, aki hazamegy holnap és egyes szám harmadik személyben leír mindent, amit csináltunk?
– Miért, mit csinálunk?
– Hát ez az! Elég a sok kis mozaik. Aztán majd, ha polgármester leszel, előveszik, hogy kiskorút zaklattál.
– És szerintetek ki lenne az a harmadik személy? Te nagyon gyanús vagy Kádárral a hónod alatt.
– Nem tíz év az! Tavaly a honvédségnél még volt politikai tiszt, miközben vagonszám lopták már a szőkíteni való olajat.
– Jut eszembe, Szmöre, a lakli surranótársad hol van, a Feri?
– Milyen Feri?
– Höhö, nem vicces. Elindult haza még a Taliga alatt, talán a harmadik Anarchy után lett elege. Mondtam neki, hogy ilyenkor se busz, se semmi, tiszta hó és jég minden, kész életveszély, de józan volt, én meg nem, úgyhogy ő nyert.
– Te, valaki fekszik ott a hóban! Ott, a lámpa alatt!
– Ugye, nem a Feri??!
– Helló, mester, keljen fel, meg fog itt fagyni!
– Ez már nem fog.
– Honnan tudod, ismered?
– Nem, hülye! Már meghalt.
– Akkor nem lesz már májrákos.
– Állj már le! Halló, főnök! – rázogatják. – Te, hívni kéne a mentőket, teljesen kihűlt. Hol van itt telefon?
– Ott a Braunék felé, ahol régen a Krammererék laktak, a Kirschba...
– Megüsselek? Menjél te, Gerzson, téged itt ismernek.
– Tud valaki újraéleszteni?
– A jogsihoz kellett. Nyomkodni kell a mellkast a szegycsontnál. Ritmusra.
– Akkor ne te fogj hozzá. Még belépni se tudsz takkra.
A slepp szétszéled, de megjönnek a mentők, a rendőrség. Állnak a hóban és készül a jegyzőkönyv.
– Nekünk itt már nincs dolgunk – közli a mentőorvos. – Benn a faluban láttam egy halottszállítót...
– Azzal mi jöttünk, a turnébuszunk. De ha gondolja, elvihetjük, úgyis egyre kevesebben vagyunk. Azt ismeri, hogy „Isten hozott, de én viszlek el...”?
– Nem vidámkodunk itt egy halott felett, mert bevisszük az egész bagázst és letöröljük a vigyort az arcotokról – így a jó zsaru.
– Meg az összes kazettát, ami nálatok van! – így a rossz. – Ossza szét! – nyomja Fezó kezébe az iratokat.
– Mondjuk azzal anyámmal csesznének ki!
– Ugye, ilyen állapotban nem állt szándékukban hazaindulni?
– Dehogy! Dehogy... itt alszunk.... valahol...
A hatóság nagyon ráérősen távozik, pedig mint tudjuk, lenne épp dolguk.
– Miért nem kérdeztük meg, tudnak-e valamit Feriékről?
– Miért a többes szám?
– Buborék, Szily sincs meg. 
– Rossz pénz nem vész el. Nem ismered őket. Olyanok, mint egy hosszú, zsíros hajú, szőrös Stan és Pan, farmerben. Még az életben nem értek el egy koncertre sem, mert mindig berúgnak valahol. Mondjuk a hajósi József Attila-estre pont odaértek. Addig üvöltözték, hogy „Kopaszkutya!”, amíg Hobo bepipulva le nem ment a színpadról.
– Tudok csinálni egy kis helyet a szobámban, oda befértek páran – gondolkodik közben Gerzson. – Akik a Barkasszal jöttek, azok meg a nagymamával alszanak, gondolom nem ijedősek.
– Ha még jó formában van... – rikkantja Endru.
– Jó formában van – rajzol a levegőbe kecses íveket Gerzson. – Ilyen urnában. A hamvait megtartottuk a komódján, a régi festményei előtt.
Elcsendesedve indulnak el Braunék felé, majd a régi  Krammerer-háznál jobbra fordulnak, Gerzsonékhoz, Kirschbaumékkal átellenbe.
* * *
Korán kinyílik a csipám. Még délután sincs. Hol vagyok? Ja, ez itt Gerzson szobája. Apránként eszembe jut majdnem minden. A szám száraz, mint a tapló. Hű, de vagyok hidratálva! Vizet! – na, ezt se gondoltam volna. Átlépdelek a szanaszét heverő alvó testeken, lányok-fiúk vegyest, nem mondhatnám, hogy túl óvatosan. Az előszobában cipők ezrei közt kell átvágnom magam a mosdóig. Ja, ez a gardrób. Ez meg valami tároló. Na, ez lesz a mosdó. Épphogy sikerül ideérnem. Még jó, hogy nincs már rajtam alsónadrág. Vissza a szobába. Még mindenki alszik. Addig olvasok valamit. Körülnézek, az asztalon és a polcokon Kész házak magazinok és pornóújságok. Percek alatt átlapozom: nem sok szöveg van bennük.  Gerzson időnként otthonosan – hiszen otthon van – felemeli a fejét, kihúz az ágy alól egy lavórt, beleöklendezik, majd visszatolja. 
– Nem tudnál kicsit nyugton maradni, a faszomba már? – és bökékel még egy párat, majd nagyobb zajjal tápcsatornája másik végét is szolgálatba helyezi.
– „Igaz-e, hogy érezlek most is, hogy messzire vagy tőlem?” – vonom kérdőre József Attila szavaival.
– Elnézést, az előbbi reakcióm inkább volt érzelmi-indulati, semmint megalapozott. Nyugodtan kösd le magad, mint Rod Stewart a mikrofonvezetékkel.
Nocsak, van külön tévéje, videóval. Milyen kazetták vannak? Majd csendben nézem, de ha felébrednek rá, azzal is csak nyerek. Megadeth, Metallica! Hát ezt nem lehet csendben nézni! Elsőnek berakom Cliff Burton utolsó koncertjét. Egy nagymellű szőke csajt irtózatosan tekernek. Beletekerek. Ketten. Beletekerek. Hárman. Ennek nem most van itt az ideje. Nézzük a Megadethet: itt egy kismellű fekete csajt tekernek hárman. Visszatekerem. Ketten. Visszatekerem. Benyit a vízszerelő. Ez a hülye nem meri ráírni a kazettára, hogy pornó. Azt hiszem, inkább előveszem a Kádár János összest. 
Egyszer csak szöszmötölést hallok az emeletről, óvatosan nyílik résnyire a szobaajtó. Gerzson szülei azok, újév délutánjához illő módon suttogva beszélgetnek.
– Te, kik ezek?
– Nem tudom, biztos barátok.
– Nem semmi szaguk van, hallod?
– Mert biztos csak ittak. Összeütök nekik valami rántottát. Hányan vannak?
– Ha elosztom a cipőket kettővel, vannak vagy egy tucatnyian.
– Akkor negyven tojás elég lesz szerinted?
– Ha van annyi itthon.
– Nincs, de majd teszek bele sok szalonnát. Behozod a spájzból?
A sült szalonna illatára, mintegy varázsütésre hirtelen mindenki felébred. Gyorsan felhúzzák nyúlcipőjüket és elköszönnek. A kedves szülők csak állnak tanácstalanul a nagy halom gőzölgő kontinentális méretű reggeli fölött.
A brigád visszasiet a művelődési házhoz, a romokból kimenteni a maradék felszerelést.
– Nézd már, valaki idepisálta, hogy „Beatang Yo”!
– Az eleje az én voltam, de a „Beata” után elfogyott a tinta.
– Akkor valamelyik rajongó befejezte! Úgy látszik, jó volt a buli.
– Mit csinálhattak azzal a sok rántottával? Kurva éhes vagyok.
– Majd eszel a Halászcsárdában, amíg várunk a kompra.
– Újév van, minden zárva. Miért pont ma menne a komp, ha tegnap nem ment?
– Mi körbe megyünk!
– Nekem már nincs annyi benzinem.
– Nekem se.
– Akkor majd küldünk fénypostával! Sziasztok!
A Lada elsuhan. Lassan a kétüteműek is nekivágnak, meg sem állnak a Duna-partig, ahol felhúzott magyar lobogóval pihen a komp. Kikötötték.
Paulus maradék serege kiszáll, és tanácstalanul áll a sztálingrádi télben. Semmi sem mozdul a szürkeségben. Még a víz is állni látszik a jéghideg csendben. Óráknak tűnik. Mert az.
– Olvassak fel Kádárt?
– Pont akartuk kérni.
– Váááááááá! Huuuúúú! – Buborék és egy véres szőke zombi ugrik elő a bokrok közül. – Megijedtetek?
– Hát ti, bazmeg, hol voltatok?
– Hol? Koncerten!
– De nem a miénken!
– Nem ti voltatok azok?
– Egész este kerestünk titeket! Meg a rendőrség!
– Azt tudjuk. Be is mentünk előlük egy lépcsőházba. Aztán egyszer csak egy koncerten voltunk.
– Hol aludtatok?
– Az nem került eddig szóba.
– És te verekedtél? Miért vagy csupa vér?
– Elgázolta a villamos.
– Pakson nincs is villamos.
– De villamoskörte van! Egyszer csak ki akartak rúgni, mert szerintük be voltunk rúgva. Bosszúból be akartam rúgni a kocsma kirakatát, de megcsúsztam, zsupp, bele az üvegbe. Minek egy kocsmára kirakat?
– Gyorsan leléptünk, nem akartunk kirakatper áldozatai lenni.
– Apád munkásőr bakancsa miatt is lehetnél. te nem számoltál el a pártvagyonnal!
– Volt kalandunk tegnap is. Taxival jöttünk ki a komphoz. Háromezret kért a csávó, annyi volt összesen nálunk. De amikor fordult meg, belecsúszott az árokba. Úgyhogy aztán mi kértünk tőle ugyanennyit, hogy kitoljuk. Most már viszont szóljatok a komposoknak, mert itt vannak ám lenn a hajóban, csak kettőnk miatt nem éri meg nekik elindulni.
– Üdvös lett volna, ha hamarabb mondjátok. Úszni vagy gyalogolni akartok?
– Nekünk már mindegy!
– Buborék, te ülj be a Barkasba Feri helyére, Szily, te meg húzd meg magad a hangfalakon!
– Koporsó nincs? Abban jobb a fekvés.
– Hol van a Feri?
– Milyen Feri?
A túloldalon már csak pár kilométert kell megtenni, ami továbbra sem veszélytelen, mert a Barkas időnként nagyokat kirándul a másik sávba. Ilyenkor rángat bele a kormányba a mókára mindig kész Buborék a jobb egyes ülésből.
* * *
Szabi komótosan hangol, Kalács a dobverőt pörgeti, Mácsai egy blues-kört gyakorol erősítés nélkül, Fezó a pedáljait nyomogatja s közben prüntyög rá valamit, némán. Szmöre a hűtő mellett ül egy sörrel.
– Hallottátok, hogy mi volt Ferivel?
– Mondd, ne csigázz!
– Elkezdett stoppolni és egy autó be is vitte Paksra. A hatoson ácsorgott majdnem éjfélig hiába, úgyhogy lement a Duna-partra, elkötött egy csónakot, kitörte a padját és azzal átevezett haza, Foktőre.
– Baszki, fokozott vízirendőri ellenőrzés van, mert lopják az akkumulátorokat a bójákból! Ha elkapják!
– Még jó, hogy nem fulladt bele, kicsit sok volt már a halottakból. Ezek szerint már nem akar öngyilkos se lenni.
– Hallod, hazaért. Mivel kezdünk?
Nagy csend. Valakinek ki kéne mondania. Még a Taligának is volt legalább egy átköltése. Mácsai monoton játssza tovább azt a blues-kört, aztán bevállalja.
– Kéne már valami saját számot írni – és feltekeri az erősítőt.
Fezó rálép a torzítóra és a következő körre a dob is belép: hatnyolcad / hatnyolcad.
Botond, mintha gondolkodna, bár lehet, hogy csak tüsszenteni fog. Nála az a valószínűbb. Egyszercsak énekelni kezd, mint egy igazi énekes:
Lámpa alatt fekszem,
kihűlt már a testem,
majd öt liter bor,
s testem lassan por.
– Valami ilyesmi? – kérdi, mire mindenki elismerően bólogat. Megy még egy kör, Botond jegyzetel.
Sok csöves jött arra,
talált engem halva,
fél szemem még nyitva,
így megyek a sírba.
– Várjál, várjál! – Fezónak is eszébe jutott valami. – Ehhez mit szóltok? 
Fekete Barkas,
pokolba tartasz.
Mély, gyászos mise.
Nem örülsz? Mi se.
– Kurva jó! Legyen ez a vége! Már csak egy jó refrén kéne!
Az ám, a sarokban Szmöre is jegyzetelt.
– Az átkötő részhez gondoltam, de refrénnek sem lenne utolsó:
Ne vess meg, nevess ki,
                        szerettem volna szeretni!
Nevess ki, ne vess meg,
szerettem volna, ha szeretnek.
– Ez az! Játsszuk újra!
– Mi legyen a címe?
– Mivel előzzük meg a rákot?
– Infarktussal!