Ugrás a fő tartalomra

Elgondolkodtató

Mint a tények és a józan ész szigorú szerelmese, Békemenet helyett Gondolatmenetre szeretném hívni a lakóság erre még fogékony részét. Előrebocsátom, hogy a következtetéseim alapjául szolgáló információkat a közszolgálati híradóból, kormányközeli újságíróktól és a Magyar Időkből szereztem, azok biztosan nem hazudnak. Két logikai feladványt szeretnék felvázolni.
Az első.
A magyar kormány a keresztény Európa bástyája, az üldözött keresztények megmentője. Milliárdokat költ külföldi templomok felújítására, idegen felekezetek támogatására, legutóbb egy iraki érsek térhetett haza hatalmas adománnyal. Az alapelv: az üldözötteken a hazájukban kell segíteni, hogy ne kényszerüljenek elhagyni szülőföldjüket.
Keresztényüldözésért nem kell a szomszédba menni, itt van mondjuk rögtön Iványi Gábor (a minisztárelnök gyerekei egy részhalmazának keresztelője) és az ő metodistái, nos ők egyetlen tollvonással kívül találták magukat a mézesbödönön, pedig egy Istenben hisznek. De a világ számos más helyén is üldözik a keresztényeket a vallásuk miatt, pl. a baráti Kínában, ahol templomaikat lerombolják, gyülekezeteik „külföldről támogatott civil szervezetnek” minősülnek. Nekik templom helyett vasutat építünk. Más kultúrákban másképp nyilvánul meg az üldöztetés, Egyiptomban merényleteket követnek el ellenük, Afrika mélyén pedig a Boko Haram rabol el egész iskolásosztálynyi lányokat átnevelésre, rabszolgának. Ezen közösségek egy részét (nem tudom, mi alapján dől el, hogy kiket) támogatja a magyar kormány úgy szellemileg, mint anyagilag. Arról most jóindulatúan feledkezzünk el, hogy az ellenőrizetlen ingyenpénz illékonyabb, mint a nemesgázok, tételezzük fel, hogy a segítség célba ér. Anyagilag hogyan lehet megakadályozni, hogy valakit otthonában a vallása miatt ne üldözzenek? Lefizetik az üldözőket? Ám nem ez az igazi logikai bukfenc, hanem a menekültkérdés, avagy Európa iszlamizációja. Ha híveink a kormányunk szándéka szerint otthon maradnak, akkor akik jönni fognak, nem békés keresztények lesznek: márpedig migránsok jönni fognak, ezt nem mi döntjük el, sajnos. A magyar kormány tehát Európa iszlamizációját segítené? A kalifátust építi? Egyéb segítséget is nyújt amúgy a fundamentalistáknak, ha figyelembe vesszük,  hogy azok egyik célja a félelemkeltés. A kormány ezt közpénzen megoldotta helyettük, így lehet Magyarország ezért is nem célország. Köszönjük!
A második feladvány.
Az „ELIOS-pályázatok megalapozásáért, illetve a későbbi pályázati eljárások prototípusának megalkotásáért felelős miniszter” városában történt narancsbukta után Mészáros Lőrinc jó kis Echo TV-je visszhangzott mérvadó újságírók azon véleményétől, miszerint biztosan jó ötlet-e ennyit „sorosozni”, nem kellene-e belőle inkább visszavenni? Így aztán kicsit alább is hagyott, az erők egy részét átirányították az ENSZ-re. Ja, hogy ez csak így megy? Akkor ez csak egy eszköz lenne, valós tartalom nélkül? Az az ellenség, akit annak kinevezünk? A formállogika szabályai szerint ilyen nem szabadna, hogy felmerüljön ötlet szintjén sem, csak akkor, ha a Soros-terv nem létezik! Ellenben ha tényleg veszélyben vagyunk, akkor a „sorosozás” abbahagyása maga a hazaárulás, túl azon, hogy sutba dobják minden idők két legsikeresebb Nemzeti Konzultációjának eredményét, a nép véleményét. A Fidesz sorsa ezek szerint fontosabb, mint az országé? Odadobnák Sorosnak, ha ezen az áron megtarthatnák a hatalmat, hogy ő nevessen a végén?
Ez lett volna a két álnaiv logikai feladat.
Hódmezővásárhely új polgármesteréről lenne még egy gondolatom, aki a Bálnában összegyűlt polgármesterek után szintén határozatot kíván hozni a migránsok befogadása ellen. Ezzel óvatosan, mert az a bizonyos határozat becsapós. Furcsa a szövegezése, valójában azt jelenti: „Elfogadom Orbán Viktort Magyarország örökös miniszterelnökének” – csak tudni kell a sorok közt olvasni.
Egyébként érdeklődve figyelem tovább a fejleményeket, de óvatosan a kampány alatt a disznótoros pálinkázással, mert a részeg ember őszinte, aztán könnyen kiesik a szerepből!

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö