Ugrás a fő tartalomra

Sár

Hajnalonta arra ébredek, hogy narancssárga fények villódznak a plafonon. Ha csend van, akkor ez az útszóró autó lesz, ha dübörgés, akkor a kukások pakolásznak, ha karistolás, akkor hó esett. Ez már a második telem idekinn, a migránsoktól ölelt, hanyatló Nyugaton, de még nem tudtam olyan korán kelni, hogy nekem kelljen a havat a ház elől ellapátolnom. Valahogy úgy érzi az ember, mintha arra költenék el az adóját, amire kéne.
De idén most nincs is nagy hó, ha esik is 5-10 centi, két-három nap alatt elolvad, inkább az eső esik. Vizesek az utak. Megyek el a szántások mellett, hatalmas gépekkel túrják a zellerföldet, amott útépítés zajlik, emitt valami vezetékhez ásnak ki gödröket, de az úttest csak vizes, sehol nincs sár. Szemben velünk egy echte bajor paraszt lakik, hol traktorral, kombájnnal, hol univerzális munkagéppel, ekékkel-boronákkal, egyéb eszközökkel furikázik, de még az udvarán sincs sár. Biztos mások itt a talajtani adottságok.
Csak azért feltűnő nekem, mert én egy olyan utcában nőttem fel, amit tulajdonképpen tankodromnak is használhattak volna. Olykor használták is. Aztán részben önerőből és társadalmi munkában a „rendszerváltás” után szerencsére szilárd burkolatot kapott, ma is megvan, ott van valahol a sár alatt. De legalább már a tehenek nem lepényezik össze, mint gyerekkoromban.
Szilveszter környékén jártam ott, és gyakorlatilag az az öt nap nem szólt másról, mint küzdelemről a sárral. (Meg a másnapossággal, de az egy másik történet lenne.) Magamtól nem írnék róla, hiszen, mint kioktattak, ez csupán nyafogás, de több dolog is ez irányba terelt, úgyhogy közszolgálatilag megemlékeznék (ismét) az utak állapotáról.
A rómaiak is útépítéssel kezdték a hódítást, Hitler is. Egyikük birodalma sincs már, de útjaik még állnak. Napóleont a tél és a sár győzte le Oroszországban. Szóval nem lehet kétség: utak, azok kellenek. Azon jut el az ember gyorsan és biztonságosan templomba, stadionba, élményfürdőbe, a vadászkastélyba, a kilátóhoz, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Én csak egyik rokontól a másik barátig akartam eljutni, de minden este le kellett mossam az autót. Nem azért, mert kényes vagyok rá, hanem mert ki akartam látni belőle. Meg úgy ki-beszállni, hogy ne kenjem nyakig össze magamat és utastársaimat is. Azt hittem, ez csak engem zavar, de most hetekkel később láttam a Facebook-on, mások is panaszolják (dokumentálva fényképekkel, videóval), hogy milyen sárosak is arrafelé az utak. Felhordják rá a sarat a munkagépek a még alsóbbrendű utakról, de mivel az útszegély, padka gyakorlatilag mindenhol hiányzik, az útszéli tócsákból minden jármű teríti. Aztán egy újságcikkben látom, a most kampányban frissen átadott utaknak sincs padkája.
Ez nem csak esztétikai probléma, balesetveszélyes is. Persze, a Facebook-hozzászólásokból az is kiderül, hogy nem mindenkit zavar, van, aki szeret dagonyázni. „Miért nem mész busszal?” – szólítják meg a kéretlen kritikust. „Ne gyere a falunkba!” – na, ez a virtigli magyar paraszt, alanyi jogon járna neki az agrártámogatás. (Sajnos ismerős: általános iskolás osztálytársam volt, s akkor még egy mondat a gyerekkoromról:) A szomszéd nénink idős korában, egyedül karban tudta tartani az udvarát és környékét. A „pesti úrinépekből”, akik most a házában élnek, a szándék is hiányzik, az udvaruk sártenger, aminek hullámai ellepik az utcát is.
A probléma amúgy országos, olvasom, hogy másfél ezer kilométernyi főutat vizsgált meg a hatóság, és összesen negyven szakaszon csökkentették a megengedett maximális sebességet. Ez is egy megoldás. Mondjuk az ember magától is lassít, ha élve haza akar jutni. De előtte, még az 52-esen, tudok egy jó kis kézi autómosót. Alaposan letakarítottam ismét a kocsit, s annyi jó zsíros magyar földet lapátoltam ki belőle, amennyiből egy műkörmös megélne!
Sajnálom, engem a sárral már nem lehet marasztalni. Felőlem dobálhatják egymásra, vagy süllyedjenek el benne a szégyentől. Scheiße egal.
...és akkor a közvilágításról még nem is beszéltem.

Két, idén frissen átadott út.
Az egyik Harsányon át, a másik a nem Lázár János vadászkastélyához vezet.


(Képek: index.hu)

Megjegyzések

  1. Sokan panaszkodnak, "mert a Fidesz". Nem nincs igazuk a galád libsiknek! Nem azért ilyen "sáros" az ország mert van neki "ilyenje", hanem azért van neki ilyenje, mert ILYEN.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tyúk vagy tojás?
      Valaki ezt írta március 6-án, nem látszik a bejegyzése, csak e-mail értesítést kaptam:
      "Az utolsó képpàr hátborzongató. Gyerekkorom a cuculizmus időszakára esett, ott keletkeztek ilyen tökéletes minőségű, nyílegyenes utak x elvtárs házához vagy a felesége munkahelyéhez. "

      Törlés
  2. Az utolsó képpàr hátborzongató. Gyerekkorom a cuculizmus időszakára esett, ott keletkeztek ilyen tökéletes minőségű, nyílegyenes utak x elvtárs házához vagy a felesége munkahelyéhez.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö