Lassan 30 éve már, hogy elkezdett érdekelni a közélet, a „politika”, ahogy a régi görögök mondták. A paksi atomerőmű vadonatúj iskolájába jártam ekkor, a második bé osztályba, programozót szerettek volna belőlünk nevelni, így utólag visszanézve: kevés sikerrel. Nem voltunk még elég kockák. 1988-at írtunk, történelemtanárunk még a Párt által előírt frázisokat puffogtatta, kell még két év, hogy látványos fordulattal pozsgayzni és népfelkelőzni kezdjen. A Munkás Étterembe jártunk vacsorázni, a Munkás Művelődési Központba pedig kulturálódni. A Gagarin utcában volt a kollégium, ahol időnk nagy részét töltöttük, ekkoriban még nem jártunk a Fenyves Sörözőbe olyan gyakran, bár egy barna ötvenesből hárman el tudtunk menni sörözni. Az egész iskolából hárman nem voltunk csak KISZ-tagok, sokan még ifjúgárdistának is álltak, munkásőrök oldalán egyenruhában vezényeltek nekünk a Forradalmi Ifjúsági Napokon. Szóval épp elcsíptem még a rendszer végét, s míg Martonyi János épp belelépett az MSZMP-be, én az íróasztalomon tartott alumínium Lenin-mellszoborral gúnyolódtam rajtuk, és mindenkinek oroszul köszöntem, csak hogy tudják, hol élünk.
A közéleti mozgolódás kimerült abban, hogy Fidesz-gyűléseket látogattunk, színdarabokat adtunk elő, és hát kollégiumi újságot csináltunk, mi mást. Hárman voltunk a szerkesztőség. Rendes, bejelentett periodika volt, küldtük a köteles példányokat büszkén a Széchenyi-könyvtárba. A kollégium igazgatója segített a szerkesztésben, nem emlékszem már mikről írtunk, valószínűleg semmi érdekesről. Egyetlen írásom maradt emlékezetes, amiben arról panaszkodtam, hogy az iskolában nem lehet délutánonként sportolni, nincs hely szabadidősportra, a lakótelep betonpályáit kell használnunk, ha focizni akarunk és esténként belógni az általános iskola kerítésén, ha kosaraznánk.
Ez valami miatt a helyi sportzsarnoknak nagyon beakadt, és válaszcikket követelt, teleírt nekünk két oldalt, ahol felsorolta, hogy milyen sportágakban milyen eredményeket ért el az iskola, amit mi nem is vitattunk, épp az volt a problémánk, hogy csak hivatalos keretek között lehetett bármit is csinálni. Nagyon emlékeztet a szituáció a mostani stadion és tornaterem problematikára… A választ nem hagytuk válasz nélkül, erre úgy megsértődött ez a testnevelő tanár, hogy mivel ő szervezte az iskola osztálykirándulásait, hármunkat nem volt hajlandó elvinni. Konkrétan azt mondta, ha mi megyünk, akkor nem szervezi meg a görögországi utat, úgyhogy az osztály érdekében a szerkesztőségünk itthon maradt.
Ilyenek voltak „újságíróként” az első szárnypróbálgatásaim. Erre mondta kollégiumi igazgatónk: a propagandista bizonygatja, hogy valami van, az újságíró meg rákérdez, hogy miért nincs.
Miről is jutott ez most eszembe? Kimondottan érdekel az elhallgatott múlt, az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek, összeolvastam mindenfélét róla, főleg jelentéseket. Jónéhány könyv megjelent a közelmúltban, tematikusan feldolgozva a III/III-as ügyosztály dolgait, van sportolókról, zenészekről, írókról, papokról szóló kötet is. A szépirodalmi feldolgozásokról, mint amilyen Esterházy Péter Csanádi pótlékja, nem is beszélve. Legutóbb a kulturális élet besúgóiról szóló Titkos írás című, vaskos, kétkötetes ajtókitámasztót vettem elő, s meglepődve bukkantam rá kollégiumi igazgatónk nevére egy jelentésben, ami a fiatal népművelőről és köreiről szólt. Nahát, mi voltunk ezek a „körei”!
Hogy mit lehetett rólunk jelenteni, amikor minden a nyilvánosság előtt zajlott, el nem tudom képzelni. De azért lassan el tudom, ahogy olvasom a kormánysajtó gimnazistákat sorosbérencező cikkeit.
Kedvenc kollégiumi igazgatónk azóta már természetesen visszavonult a népműveléstől, ha jól tudom, lámpaboltokat nyitott Pakson, Szekszárdon, volt egy üzlete Kalocsán is.
Úgy látszik, időben megsejtette, hogy egyszer visszatér a sötétség.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése