Ugrás a fő tartalomra

Csalárdtörténet

Az úgy történt, hogy Országh Viktor hosszas udvarlás után sikeresen benősült a Polgár családba.
A rossz nyelvek azt beszélik, hogy érdekházasság volt, és a jó nyelvek se nagyon tudtak mást terjeszteni, miután azt a hatalmas házat, amit a Polgár apuka adott a legidősebb lányának, Viktor még beköltözés előtt elkótyavetyélte, és vett egy kisebb vityillót a faluszélen. A maradék pénznek nyoma veszett, állítólag befektette egy volt szobatársa üzletébe.
Erről aztán a vasárnapi családi ebédeken valahogy nem esett szó. Polgár Anikónak azelőtt addig csak idősebb urak csapták a szelet, de velük se járt volna sokkal jobban, gondolta ilyenkor magában. Feltűnt, valahogy mindig ő fizetett, ha randevúra étterembe vitték. Bár Viktornak se volt semmije, mégiscsak laza, fess legény volt, úgy nézett ki, mint aki ki tud állni a saját és a mások igazáért. Szerelem volt első látásra, de tán még másodikra is. Aztán, amikor már jöttek sorra a gyerekek, már nem volt idő ilyeneken gondolkodni, a napi teendők lekötötték Anikó agyát.
Egyszer már próbálkozott kilépni a kapcsolatból, elköltözött a gyerekekkel együtt, de akkor egy este szülei házát valami garázdák kövekkel dobálták, és apja autóját is felgyújtották kapucnis alakok. Úgyhogy visszamenekült Viktorhoz. Folytatjuk – ezt ígérte neki a férje. …és sajnos folytatta.
Nem lehetett tudni, honnan szerez pénzt, de kocsmára, szotyira, játékgépre mindig telt. No, meg persze focira! A kedvenc csapatának felújíttatta a pályát, fizette a söröket, de hogy miből, azt senki sem tudta. Hitelből? Azt lehetett sejteni, hogy seftel a régi haverokkal.
Ahogy nőttek a gyerekek, Anikónak meg kellett tanulnia külön gazdálkodnia. A családi pótlékból rakosgatott félre, mellékállást vállalt, a hivatalba járt be segélyért, de ezeket a pénzeket dugdosnia kellett Viktor elől, mert azonnal elszedegette, ha talált valahol egy kis felesleget.
Nem lehet azt mondani, hogy az apjuk ne szerette volna a gyerekeit. Meg például sosem ütötte őket. Esténként mesélt is nekik, lehet azért ragaszkodtak annyira hozzá. A mese mindig az ágy alatt lapuló idegen szörnyekről, ellenségekről szólt, csoda, hogy a védelmező apukát a gyerekek alig merték kiengedni a szobából? Kisvasutat épített nekik a kertbe, bár legtöbbször a vasárnapi meccs után a részeg cimboráival ő dajdajozott rajta körbe-körbe.
Amit viszont Viktor nagyon nem akart, hogy a gyerekek továbbtanuljanak. Maradjanak csak a ház körül, dolgozgassanak! Igen ám, de mivel? Már az összes szerszámot eladogatta!
Nagyon hamar eljött az idő, amikor népszerűség ide, népszerűség oda, Viktor már egy kocsmában sem kapott hitelt a faluban. Ettől kezdve mogorva lett, magának való, begubózott, otthon kezdett pálinkázni, és csak néha hívta át az új cimboráit. Ezek már nem azok a barátok voltak, akik régen, azokat szidták együtt, mint a bokrot. Ezek az új alakok az egész faluban hírhedt részegesek és garázdák voltak, orosz maffiózók, török kebabosok, akik nem csináltak titkot abból, hogy otthon verik az asszonyt és a gyerekeket. Utáltak mindenkit, aki ellent mert mondani nekik. Viszont mindig volt pénzük…
Hogy az ő hatásukra-e, vagy saját ötlete alapján, mindegy is, de Viktor egyszer csak kitalálta, hogy bekeríti jó magas, erős kerítéssel a telket, mondván a cigányok bejárnak a kútra, lelopják a gyümölcsöt! Kivágta a gyümölcsfákat és lámpaoszlopok kerültek a helyükre, éjjel is nappali világosságot árasztva. Gázpisztolyt vásárolt, az utcafrontra székelykaput faragott, a gyerekeket pedig a hátsó udvarban lőni tanította. Csak vasárnaponként mozdultak ki a faluba, addig, amíg ott ájtatoskodtak a misén a legelső sorban. 
Disznókat kezdett nevelni, de ő maga hízott inkább, mert egy malac sem érte meg a vágósúlyt. Jelesebb nemzeti ünnepekre mindig átjöttek a cimborák, és egy ültő helyükben felfaltak egyet-egyet. A kertet sokáig felverte a gaz, de amikor Viktor megtudta, hogy a polgármester csak akkor ad segélyt, ha műveli is, bevetette lucernával és néhanapján, ha már tökig ért, lekaszálta.
Így teltek-múltak a végeláthatatlan napok. Nem lehet azt mondani, hogy elviselhetetlenül, mert nem egyik napról a másikra történtek a változások, hanem évek hosszú során. A legrosszabb Anikónak és a gyerekeknek a bizonytalanság volt. Viktort, ha olyan kedve szottyant, kenyérre lehetett kenni, de ha mondjuk kikapott a csapata, vagy valahonnan nem sikerült pénzt szereznie, nem volt ember, aki megmaradt volna mellette. Ilyenkor viszketett a tenyere, ahogy mondogatta.
Anikó nem tudja, mit tegyen. Megvárja, amíg átesik ő is egy vak komondoron? Bár a Polgár-család az első, ilyen kilátástalannak még nem látta gyerekei jövőjét. Adja be a válópert, vagy adjon Országh Viktornak még egy esélyt?
Vagy amit az Úr egybekötött, ember szét ne válassza?

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Švejk a világháború előtt

– Hetet bele, mint ahány szankció van! – Nekem nyolc, ha nem maga akarja nyerni a legtöbbet... Švejk egy beton sakkasztalnál ült és Balounnal máriásozott. A novemberi délelőtt eleve laposan naposnak ígérkezett a Náměstí Radost parkban, de a játszótér már tele nyuszimotoros kisgyerekekkel és telefont nyomkodó kismamákkal. Az asztal közvetlenül a parkot határoló žižkovi stadion falánál állt, amin végig sorban szaloncukorra emlékeztető, zuhanó kormányzati bombával fenyegető békeplakátok sorakoztak, a festését vesztett pepita tábla két oldalán pedig eredeti Budo Je Uiceji Arany Sárkányok sörfala őrizte a játékosok nyugalmát. Az italokat Švejk szerezte be idejekorán, még olcsón, idejövet, a közeli kínai vegyesboltból. Az elektromos rokkantkocsija tárolójába pont befért egy rekesz meg egy kisebb, használat közben lebomló szatyornyi. – Látod, Baloun, én így küzdök a sodró ár ellen. Reggel még kapni a háborús inflációs árukból. Nem várom meg a délutáni szankciós inflációt. Azt meg ki tudja, es

Az utca hírmondója

Gáspár, te vagy a legrégebb óta a szakmában. Most olyat kérek tőled, amit csak te tudsz végrehajtani. Kell hozzá az a szakmai alázat, ami neked van. – Főnök, bármit, tudja, én vagyok az utca hírmondója! – Hát ez az, most kicsit ne legyél. Le kell szedni, amit a múlt héten kiragasztottál. – De hát még nem is végeztem minddel… – Na, ezért majd számolunk! – ...és a gyerekeknek is azt üzentem a rádióban, hogy ne szaggassák le a plakátokat! – Pedig most ez a direkció a vizes vébé miatt. Hatmilliárdan jönnek, most egy kicsit nem lehet kinn kormánypropaganda. Így tervezték… Lópici Gáspár fájó szívvel fogta a létráját. A ragacsos vödröt és a pamacsot ezúttal otthon hagyta. Nem kellett messzire baktatnia, a közelben a járda mellett a falon egyforma kék plakátok sorakoztak, amíg a szem ellát.   Megállt az elsőnél, nekitámasztotta a létrát és a felső rétegnél kezdve tíz körmével szedte-szaggatta le egy öregember szürke arcképét, ahogy csak bírta. Nem nevetett a végén, hanem l

Mellékpropaganda

 - Kétszázkettő... kétszázhárom... kétszáznégy... kétszázöt! - számolta félhangosan lépteit Bretschneider detektív, ahogy a trafiktól az iskola kapujáig gyalogolt. - Ez bizony nincs meg kétszáz méter. Nem kellett hozzá mérőszalag, pontosan tudta a töpszli besúgó, hogy egy-egy öles lépte sem haladja meg a 60 centimétert, így tehát a dohány-, alkohol- és újságárus (továbbá lottózó) egészen biztosan a törvényileg előírt távolságon belül helyezkedett el. Itt az ideje eljárni. Kellett már a sikerélmény, mert csuda rossz hete volt. A homoszexualitás népszerűsítésén kellett volna rajtakapnia bárkit, hogy a napi kvótája meglegyen. Amióta a rendőrség a tömeges bevándorlás okozta válsághelyzet miatt áttért a teljesítményalapú díjazásra, Bretschneidernek egy új kamáslira sem tellett. Amíg más volt az ellenség, még csak-csak sikerült begyűjtenie egy-egy migránssimogatót, oltásellenest vagy libernyákot, de sajnos már az egész városban ismerték, így mindenki lakatot tett a szájára, ha meglátta őt kö