25 éve van a közelemben, ebből húszat biztosan éltünk már együtt, bruttó és nettó, ahogy a férjem szokta mondani, de hát ki számolja. Láttam, ahogy cingár kamaszból pókhasú férfivá öregedett, míg én filigrán maradtam annyira, hogy az első GYES-t a postás nem akarta a kezembe adni, hanem anyukámat kereste, ez az én love storym. 25 éve látom, ahogy issza a vacak söröket és olyankor unásig hallgatom felolvasásait Hašektől, Hrabaltól. Így amikor félre tudtam tenni egy kis pénzt abból, amit más alkoholisták és koponyasérültek ápolásával kerestem, a végstádiumok és a balesetek árnyékából kimerészkedtem egy kicsit a napfényre, elvittem az ő Prágájába. Ő az én Bohusom, ahogy én az ő Pipsije vagyok, aki megteremtem neki a légkört, hogy írhasson, akkor is, ha nem lesz belőle semmi, akkor is, ha rajtam kívül senki nem bocsátja meg neki, hogy a részegség és a világmindenség számlájára akar élni.
Zsákfaluban nőttem fel, tudom, hogy aki előrébb akar jutni, annak előbb visszafelé kell mennie, és hogyha visszafelé is megyünk, akkor is haladunk. Utazni szeretünk, nem turistáskodni, nem mondom, hogy a férjemet hidegen hagyja a város szépsége, de a tömeg az taszítja, még ha műholdról is néz alá a fogyasztói társadalomra, olykor szívesen eljátssza a résztvevőt, mint ahogy a gyerekek is szívesen járnak el panoptikumba. Ahogy haladtunk a hipermarketek bástyái között Prága felé, láttam rajta, inkább ülne az otthoni teraszon a söre mellett és olvasna róla. A kultúráról kezdett beszélni, ahogy a globalizáció ellen egy-egy nemzet a sajátosságai hangsúlyosabbá tételével próbál védekezni, de épp ezáltal színessé és felszínessé válik, mint az élővizeket szennyező olajfolt. A hotelben talált egy bédekkert, amiben Kafkától Klímáig mindenki szóba került, csak az ő Bohumilja nem, erre majdnem csomagolni kezdett, mondván, kár belénk az élmény, hiszen itt nyüzsög körülöttünk ezer japán, akik meglehet látták az antik Rómát és Párizst, de ez egyáltalán nem látszik meg rajtuk. Egyszóval elhoztam a drágámat épp egy olyan városba, ahol a legostobább turisták vélt vagy valós igénye is ki van elégítve. Lányunk kiszúrt egy macskakávézót, ahol mamuszban, tévéképernyőn lobogó kandallótűz előtt teázhatott az ember öt kövér macska között, amiket épp csak felvenni, fényképezni, etetni nem szabadott, esetleg simogatni, ha fertőtleníted előtte(!) a kezed. A férjem már épp be akarta írni a zsúfolt vendégkönyvbe, hogy „aki az állatokkal haverkodik, potyán barátkozik Istennel, és így egy csapásra átszeli és összeköti a legalacsonyabbat a legmagasabbal, és a kör bezárul” de lányunk megelőzte: „A köcsög macska megkarmolt!” – jegyezte meg gyöngybetűivel, magyarul.
Amikor étterembe mentünk, még épp csak kihozták az étlapot, a férjem már a harmadik sörét itta, a 12 százalékos lágert, kádból csapolva, s ahogy emelgette a gömbölyű korsót, azt ismételgette, inkább nem eszik, mert most jött rá, hogy ő még eddig tulajdonképpen nem is ivott sört. Én félretettem neki egy knédlit, mert láttam, hogy már mind a 12 fok a fejébe szállt, és nemsokára elkezd ex-chatedra okoskodni, mintha mindent tudna, pedig még azt sem tudja, hogy mennyire szeretem. Ilyenkor sörszaggal együtt dől belőle a megkérdőjelezhetetlenség, csak addig szereti a párbeszédet, amíg valaki szerinte nem téved, s akkor kijavítva őt átveszi a szót, a végén inkább önmagával száll vitába egyre indulatosabban, a monológig hajszolva magát, míg végül már mások gondolatait is a sajátjaként adja elő, hogy újra igaza legyen. Néztük a lányommal a kopaszodó fejét, fénylő bizonyítékát annak, milyen cudar asszonya voltam. Az ősz hajszálakat a lányom vállalta magára. Mert mi hárman vagyunk egyek, a három az első kerek szám. Ráadásul ez a mi szenthármasságunk nem egy meg egy meg egy, hanem másfél és másfél, egy blues-zenekarhoz ennyi ember már elég. És különváltunk…
Az Arany Tigris háromkor nyit, de fél ötre már a mosdó tele van hányva, a turisták üvöltöznek, ahol úgy érezte magát, mint amikor macskakövön kutyaszarba lépett, és hiába a gyönyörű házak, ha egy szál fű sincs sehol. Pedig törzsvendégnek nézték, mert túlságosan egyedül üldögélt a zajos magányában. Itt veszítette el Prágáját, mielőtt megtalálta volna.
Ez már azután volt, hogy egy „hrabalos” sapkát vettem neki. Nem mutatta, hogy boldog, mint egy kisgyerek, de tudtam, hogy este legszívesebben abban aludna. Amíg a lányunkkal a Palladiumban shopingoltunk, addig őt az igazi Prága érdekelte, elindult a csak neki ismerős nevű külvárosi negyedbe állóbüfék zsírszagát magába tunkolni, ahol csak fém állópultok vannak, de 8 féle sört csapolnak. A vécénél hosszú sor áll, mert csak egy fajansz van, de mégis jobb arány, mint otthon, ahol egy sörcsapra jut több piszoár. Ahogy mondta, csak egy sörre ugrott be, de fizetéskor elnézte a szokatlan érméket, így némi gondolkodás után inkább ivott tovább, addig, míg el nem érte, hogy az az 50 korona borravaló 10 százalék legyen. Néha amilyen kisszerű, olyan nagyszerű, miközben hallgatta a cseh rockzenét, ki tudja hol járt fejben, szabályosan lubickolt a térdig érő füstben, szopogatva szakállából a sörhabot, míg végül az én férjecském, aki sohasem cigizett, olyan bűzfelhőben jött vissza a hotelbe, hogy neki tudtam támasztani a kabátját újra, mint otthon, rége-srégen.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése