Egy migráns naplója

Szerdán a déli órákban elterjedt a híre annak, hogy az euro már 350 forintba kerül. Az a körülmény, hogy egy euro ára 353 forint, élénken mutatja, hogy a fogyasztóközönség mennyire ki van szolgáltatva a Nemzeti Banknak. Ki tud manapság 356 forintot adni egy euróért? Mert nemcsak az euro kerül 362 forintba, de a drágaság minden vonalon ijesztő. S ha meg is veszi valaki ezt a 365 forintos eurót, pusztán ebből vásárolni nem tud. Lehetetlen állapot, hogy amikor egy euro 370 forint, a fizetések nem emelkednek megfelelő arányban. 375 forintot csak az tud ma euróét adni, aki feketézik. Mert a kisember számára ez a 382 forint bizony nagy pénz, 390 forintért sokat kell dolgozni, s míg valaki megkeresi azt a 396 forintot, amibe egy euro kerül, ugyancsak elfárad. Valamikor 398 forintért, vagyis egy euroért egy kiló zsírt lehetett vásárolni. Ma egy kiló zsír áráért, 400 forintért már csak egy háromnegyed kiló zsírt lehet kapni. (Hommage á Tabi László)

 Švejk óvatosan egyensúlyozta zsíros tapintású, kerekded háromszög alumínium tálcáját a foltos kantárnadrágos, svájcisapkás melósok közt a Világ automata büfében, amíg nem talált egy pultnál szabad állóhelyet. Egy kopaszodását maradék hajának előrefésülésével leplezni próbáló, kék macskaszemű, kerek pofájú, kiugró járomcsontú férfi állt itt egyedül, aki Švejk szándékát látva odébb húzta tálcáját és úgy falatozta tovább a maga pecsenyéjét. A derék obsitos két pár fehér nürnberger wurstot vett magának egy adag dinsztelt káposztával, néhány szelet barna kenyérrel. Mivel itt nem árultak alkoholt, műanyag poharában málnaszörp ülepedett a szóda aljára. Švejk elgondolkodott, hogy most kavarja vagy ne kavarja? - Jozef, maga itt? - szólította meg álmélkodva kerekarcú asztalszomszédja. Švejk most már alaposabban szemügyre vette, s látta ám, hogy az asztalon ott hever a jellegzetes sildes sapka, ami nélkül még soha nem látta Hrabal urat, ezért nem ismerte fel még ilyen közelről sem. Meg aztán...

 Köszvényes térdei miatt Svejk már egy hete home office-ban volt kénytelen inni. Müllerné naponta kilométereket gyalogolt a sarki boltba újabb és újabb csíkosszatyornyi üveges sörökért és félliteres Beherovkákért. Miközben az átkozott falépcsőket koptatta, azzal próbálta vigasztalni magát, hogy Svejk úr remélhetőleg ezúttal sem kéri majd vissza a betétdíjakat. Odakint tombolt a vénasszonyok nyara, s bár a madarak azt csiripelték, hogy valami influenzajárvány is, azt a város zaja elnyomta.  A vén obsitos nem is tudta, mi hiányzik neki jobban, a csapolt sör zamata vagy a Kehely kedélyes társasága. Így aztán, amint egy kicsit is lábra kapott, első útja Palivec kocsmájába vezetett. Még el sem engedte a ragacsos kilincset, visszalépett és fejét hátrahajtva a cégtáblára sandított: biztos, hogy jó helyen jár? A galambszaros cégér szerint igen. Ámde odabenn jól kivehetően - hiszen szokatlanul semmi dohányfüst sem volt - megváltoztak a viszonyok. Először is egyetlen ismerőst sem látott...

 - Hallotta, Svejk úr, májzsugorodása van az államfőnek! - kérdezte Müllerné, miközben leoldotta Sissy feliratú milleneumi kötényét. Bár ne tette volna, hiszen éppen lejárt a munkaideje. Nem az oldást, az átkötést. - Aztán melyiknek, Müllerné? Én csak két álamfőt ismerek, az egyik addig vívódott, míg egy csapatban az egyik legnevesebb hotelben lett besúgó, onnan nem ment ki a Los Angelesi olimpiára, aztán ledoktorált, anélkül, hogy előtte fel. A családja hiába énekelte neki esténként, hogy egy kicsi mozgás mindenkinek kell, sajnos neki már memopauzája volt. A másik meg a kutyapiszkot szokta összeszedni a horgászstégeken, és ha bármit alá kéne írnia, annyi kifogása sincs, mint egy amatőr pecásnak Mészáros halastavában. Ha a néppel akar találkozni, szilveszterkor előad a tévében egy hasbeszélőszámot. Ami azt illeti, egyikért se nagy kár. - Azok az Orbán drogista kifutófiúi - jegyezte meg szarkasztikusan a bejárónő, anélkül, hogy tudta volna, hogy úgy. - A mienket mondom, a Babist! - ...