Egy migráns naplója

A közismert kék közösségi oldalról szeretnék sokadikként elmélkedni. Így szoktak szemérmeskedni azok, akik nem akarnak ingyenreklámot csinálni a Facebook-nak. Mintha rá lenne szorulva! Már a legbutább telefonba is eleve bele van applikálva…  Életem legnagyobb tévedése fűződik ehhez a sikertörténethez, azt kívánom, ennél nagyobb soha ne is legyen: amikor elindult, én három-négy évet jósoltam neki, nem láttam benne túl sok fantáziát. Az ám! Mert programozó fejjel gondolkodtam s nem pszichológusként: nem számoltam a legfontosabb tényezővel, az emberi természettel. Mivel nekem volt a közelemben saját, élő családom és közösségem, s mint olvasóim már tudhatják, a kocsmákban csetszobám, jó ideig sikerült távolt tartanom magamtól a – mára már – jelenséget. Aztán a munkám miatt muszáj volt létrehoznom egy profilt, minimális adatokkal, s belecsöppentem, mit csöppentem, csobbantam ebbe a számomra még most is furcsa (lelki)világba. Én ugyan senkit sem jelöltem meg soha ismerősként, engem ...

„Visszatérhetünk az igazi demokráciához, visszatérhetünk a politikai korrektség bénító kényszerétől megszabadult, egyenes, őszinte beszédhez.” – ahogy az ipse dixit, azaz ő maga mondta. Kedves Vezetőnk az új amerikai elnöknek örvendezett e szavakkal. Azt hiszem, Orbán Viktor az első magyar politikus, aki két irányból, Kelet és Nyugat felől is felszabadította Magyarországot. Sok egyéb dolga mellett. Az Egyesült Államok egyetlen éjszaka leforgása alatt titkosszolgálattal operáló ellenségből szűk keblünkre ölelendő jóbaráttá vált. Hiszen végre ott is nyíltan lehet utálni az idegeneket! A politikai korrektség bénító kényszerében sajnos mindeddig ilyeneket tudtunk csak mondani az amerikai nagykövetekre, hogy „mit brekegnek?”, „ki a f…sz az a Thomas Meila?”, a diplomáciai jegyzékük pedig aláírás híján csak egy fecni volt. Nem történt olyan régen, gondolom, emlékeznek még rá.  Nem irigylem szegény nyomdafestéket, mi mindent kell majd eztán eltűrnie! Mert attól nem kell tartani, ho...

Túl jól éreztem magam az elmúlt héten ahhoz, hogy ismét a közélettel foglalkozzam – pedig lenne témám – úgyhogy még e heti naplójegyzetemmel továbbra is magamban vájkálok, hátha találok olyat, ami másnak is érdekes. Ugyan a témaválasztás miatt lehet, nem leszek népszerű a háziasszonyok körében. Nem számítom magam a nagy gondolkodók közé a magam 178 centiméretével, viszont, ha centiliterben számítjuk, akkor valahová a cseh Ladislav Klíma mögé pozícionálnám magamat. (Őmögötte mondjuk, akad hely bőven.) Míg mások felejteni jártak a kocsmába, én általában azért, hogy valami eszembe jusson, s ha megtörtént, olyankor bizony én is magam voltam az abszolút akarat.  15 évig végeztem szellemi munkát otthon, ami valljuk be, egy idő után eléggé ingerszegény környezet tud lenni, a kreativitásom elég hamar kimerült a háztartási gépek Szküllája és a fűnyíró Kharüdbisze közötti lavírozásban, míg végül a kocsmákban kötöttem ki. Próbálkoztam előtte a rekreáció más, elfogadottabb formáival, járt...

A múlt heti jegyzetemet azzal zártam, hogy van itt, Kipfenbergben minden. Természetesen költői túlzás volt, mert nincs. Piac például. Igaz ugyan, hogy Marktplatz (Piactér) a neve a központnak, viszont a polgármesteri hivatalt, a kultúrházat, egy cukrászdát, három éttermet, egy hentest és a bankot mégsem nevezhetjük annak. Valamikor ugyan az egész környékről hordták ide terményeiket a bajor parasztok, ám azok az idők elmúltak. Nyomait már csak a folyó fölött lógó vasketrec jelzi, amelybe az árdrágítókat zárták annak idején, s arányos büntetésképp épp annyira merítették a kufárral telt kalickát a vízbe, és annyi időre, amennyire ők az áraikat drágították. Nem ezért, de egy piac, az hiányzik. Nem a „lengyel”, meg a „bolha”, inkább a termelői. Már az is kuriózum volt, hogy az egyik szomszéd faluban láttam kiírva eladó hagymát, mert még konyhakerteket sem látni szinte sehol. A környező földeken, nagyüzemben krumplit, káposztát termelnek, rengeteg az almáskert, és amennyire Kalocsa környé...