A múlt heti jegyzetemet azzal zártam, hogy van itt, Kipfenbergben minden. Természetesen költői túlzás volt, mert nincs. Piac például. Igaz ugyan, hogy Marktplatz (Piactér) a neve a központnak, viszont a polgármesteri hivatalt, a kultúrházat, egy cukrászdát, három éttermet, egy hentest és a bankot mégsem nevezhetjük annak. Valamikor ugyan az egész környékről hordták ide terményeiket a bajor parasztok, ám azok az idők elmúltak. Nyomait már csak a folyó fölött lógó vasketrec jelzi, amelybe az árdrágítókat zárták annak idején, s arányos büntetésképp épp annyira merítették a kufárral telt kalickát a vízbe, és annyi időre, amennyire ők az áraikat drágították.
Nem ezért, de egy piac, az hiányzik. Nem a „lengyel”, meg a „bolha”, inkább a termelői. Már az is kuriózum volt, hogy az egyik szomszéd faluban láttam kiírva eladó hagymát, mert még konyhakerteket sem látni szinte sehol. A környező földeken, nagyüzemben krumplit, káposztát termelnek, rengeteg az almáskert, és amennyire Kalocsa környékére jellemző volt ősszel a pirosló paprikaföld, annyira jellegzetessége az itteni tájnak ameddig a szem ellát: a komlólugas.
Van ugyan „helyi termékek boltja” egy családi háznál: méz, lekvárok és persze húskészítmények. Hetente tartanak disznóvágást, házi feldolgozású kolbászok, kenőmájasok, keine paprika. Furcsa ez egy ilyen kis faluban, de inkább a boltokban kiporciózott, lefóliázott leveszöldségeket, húsokat, szalámikat vásárolják. A minőséggel nincs probléma, természetesen, csak hát a tálalás! Alkunak helye nincs. És például a sárgarépát tisztítva, hatalmas, 5-10 kilós csomagokban árulják, amiből egy egyedülálló nem is tudom, hogyan vásárol be magának. Biztosan hetekig répafőzeléket eszik. Vagy sokan összeállnak és vesznek egy zsákkal.
Úgyhogy igenis van honvágyam, ami a piaci nyüzsgés utáni sóvárgásban manifesztálódik. Mert a piacozás – talán nem csak számomra – nem pusztán bevásárlás. Néhány évet Pesten éltünk, de ott is kijártunk a Lehel térre (még jóval a csarnokká bombázása előtt), Kalocsán a szombatok pedig valóságos szertartások voltak!
Ó, milyen szívesen bosszankodnék most a szinte már nagyvárosinak tűnő tömegsűrűségben a totyogó, sokszatyros néniken, hogy miért pont itt jut eszükbe az asztalsorok között, forgalmat lezárva megbeszélni, amit a háziorvosnál és a gyógyszertárban is kitárgyaltak már előttem!
Milyen jó lenne magammal zsémbelve észrevenni, hogy ha a másik irányból jövök, 200 forinttal olcsóbban kapom a spenótot!
Milyen jó lenne a pecsenyéshez beszorulni hat gipszkartonossal a zsírszagba, vállat vállnak vetve falatozni a sült nyelvet és egymás tálcájára borítani a jaffát!
Milyen jó lenne észrevenni, hogy megint rossz sorrendben rakodtam a táskába, és egy üres bádogasztalon kipakolva, papírzsebkendővel törölgetni a még épen maradt tojásokról a paradicsom levét! (És nem elfelejteni legfelülre visszatenni a görögdinnyét, mert amikor legutóbb ilyen történt, ottfelejtettem.)
Milyen jó lenne a vásárlás végén, két földig lógó szatyorral lecuccolni a Vadászban, és levezetésképp kérni egy rövidet meg egy sört! Na, jó Vadász már nincs, akkor a Sportban. Na jó, már az sincs… Akkor menjünk haza, és lássunk neki a főzésnek, mert mindjárt dél, és akkor a sokadalmat úgyis egyszerre hazazavarják…
Így november elején még dédnagymamám is eszembe jut, aki még a múlt évszázad hetvenes éveiben a lépcsők mellett közvetlenül jobbra, a harmadik placcon árulta kerti zöldségeit és tisztára mosott, szögletes tejfölöspohárban málnát, amiből a kerítésen keresztül mindig kinyújtott nekem egyet, valahányszor épp arra vitte sétálni a Csokonai utcából a csoportunkat az óvónéni. Milyen jó lenne újra osztogatni a málnájából, és nézni, ahogy összemaszatolja vele magát mindenki! A szidás után pedig várni, hogy újra a piacon legyek...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése