A közismert kék közösségi oldalról szeretnék sokadikként elmélkedni. Így szoktak szemérmeskedni azok, akik nem akarnak ingyenreklámot csinálni a Facebook-nak. Mintha rá lenne szorulva! Már a legbutább telefonba is eleve bele van applikálva…
Életem legnagyobb tévedése fűződik ehhez a sikertörténethez, azt kívánom, ennél nagyobb soha ne is legyen: amikor elindult, én három-négy évet jósoltam neki, nem láttam benne túl sok fantáziát. Az ám! Mert programozó fejjel gondolkodtam s nem pszichológusként: nem számoltam a legfontosabb tényezővel, az emberi természettel.
Mivel nekem volt a közelemben saját, élő családom és közösségem, s mint olvasóim már tudhatják, a kocsmákban csetszobám, jó ideig sikerült távolt tartanom magamtól a – mára már – jelenséget. Aztán a munkám miatt muszáj volt létrehoznom egy profilt, minimális adatokkal, s belecsöppentem, mit csöppentem, csobbantam ebbe a számomra még most is furcsa (lelki)világba. Én ugyan senkit sem jelöltem meg soha ismerősként, engem viszont sokan, amit udvariatlanság lett volna visszautasítani. Úgyhogy vannak már egy párszázan, s egy csomó embert sikerült más oldaláról is megismernem: a nárcisztikus, pletykaéhes, elismerésre és visszaigazolásra vágyó oldaláról. Megtudtam, melyikük kutyás, melyikük cicás. De mindenkinek van valami cicája. Furcsa ennyire belelátni mások fejébe. Ismerős?
Ha személyesen találkoztam egyikükkel-másikukkal, egészen sutának éreztem magam, mert míg ő hogylétem felől érdeklődött, én ezt nem tudtam őszintén viszonozni, hiszen bár tíz éve nem láttam, de még azzal is tisztában voltam, hogy előtte egy órával éppen hol és mit ebédelt.
Ám ahogy telt-múlt az idő, lassan beért a tévedésem: szétesett a valódi közösségem, az egyik barát Londonban, a másik Münchenben, a harmadik Katarban, a negyedik Manilában él és dolgozik. Most már én is „kinn” vagyok, az otthoniakkal is egyszerűbb és olcsóbb is így kommunikálni, ezt az előnyt kár lenne elvitatni.
Csak az a sok járulékos hátránya ne lenne! Infernális: informális, informál is, meg nem is.
A legendák szerint a kétségbeesett hajótörött ha hírt akart adni magáról, egy palackba zárva bocsátotta útjára üzenetét, s amikor meglelték a parton a palackot, biztosak lehettek benne, hogy fontos információt tartalmaz. Ma a vizet nem látni a tengernyi különböző színű, méretű palacktól, egymásnak verődve nagy zajjal csörömpölnek a virtuális tengeren.
Orwell az 1984 című legendás disztópiájában a mindent látó és minden gondolatról tudó Nagy Testvér hatalmáról fantáziált, s tessék, itt az önkéntes Nagy Testvériség. A facebook-ozók jelentős többsége mintha elfelejtené, hogy bárki láthatja az adatlapját, nem csak az ismerősei.
Ha néha ellátogat egy-egy politikus adatlapjára, olyan hozzászólásokat olvashat az ember, hogy feláll a szőr a hátán. Tényleg ilyen embereknek adjam át a helyem a buszon, őt engedjem előre a hentesnél a sorban?
A Facebook az a hely, ahol mindenki ír, de alig-alig olvas, ha olvas is, a saját kis dobozának a falát nézi belülről. Nagyon nehéz kiszűrni, mi lehet a fontos, mert a sok lényegtelen információ mellett ugyanakkora hangsúlyt kap a lényeges, s minél közönségesebb, annál közönségesebb. Biztosan igaz, hiszen az ismerősöm osztotta meg velem! Ott a neve, a fényképei, az élete, csak nem tenné kockára a hitelét! Nem, ugye?
Kevés embernek van már ideje, energiája több irányból tájékozódni, úgyhogy nem kárhoztatom azokat, akik azt hiszik, hogy a Facebook maga az internet, s nekik hiába is üzenném, hogy „újságot olvasni nem kell félnetek jó lesz”, mert ez a cikk sem jut el hozzájuk, hacsak fel nem kerül a Néplap Facebook-oldalára.
Kerülgetem itt a forró kását, feleslegesen. Minden alkalommal, amikor „felmegyek” rá, felidegesít az a felismerés, hogy a közösségi média a testi és szellemi restséget, a hivalkodó butaságot hozza felszínre, iszonyúan nagy lett a „zaj”, és terjed, mint a pestis. Pedig az üzleti- és politikai marketing felől még nem is közelítettem!
Mondom ezt én is úgy, mintha nekem lenne igazam, pedig mi az igazság?
Az igazság az, hogy iszok még egy sört.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése