O, Fortuna

 A Nap éppen delelőn s nyár közepe lévén egyetlen sugara sem hatolt be a Fortuna Büfébe, nem minha egyébként a teliüveg portálokon bármikor, bármilyen szögben is könnyen átjutott volna. A félkör alakú épület mérnöke nem így tervezte, a déli tájolással pont azt szerette volna elérni, amit a felragasztott Coca-Colás matricák és az évek alatt az üvegre rakódott kosz sikeresen megakadályozott. A helyiségben a tucatnyi asztal felett így olyan homály uralkodott, mintha még mindig lehetne odabenn dohányozni és tele lenne füstölve.

Persze ki is füstölte volna, a kocsmában egyetlen vendég tartózkodott, aki a zenegépre támaszkodva állt a sarokban, lábánál egy Szöul ’88 feliratú löttyedt sporttáskával és ugyanazt az egyetlen számot hallgatta a monitornak támaszkodva újra és újra, szájával némán követve a szöveget, az instrumentális részeknél mozdult meg olykor kicsit a csípője. Csak ha elfogyott az érméje, járult a pulthoz és kért újabb néhány ötvenkoronást meg egy deci rumot.

– Ilyen italt már nem tartunk – válaszolta unottan a pultos, mert a nyitás óta féltucadszorra volt kénytelen felvilágosítani a ceruzalábú, rövidre nyírt hajú nőt, akinek egészen szűkre szabta tekintetét az élet. – Kalóz Italt tudok ismét csak tölteni.

Odakinn pezsgett a líbeni forgalom, a Fortuna ugyanis a távolsági buszpályaudvar és a villamos végállomás közé ékelődött, két külön bejárattal. Ha egy utas át akart jutni az egyik peronról a másikra, a forgalmi lámpák miatt könnyebb volt átmenni a kocsmán, mint megkerülni.

Ekkor az olvasóknak már ismerős katonasipka kontúrja derengett át a keleti ajtón. Švejk állt a küszöbön, szemével cégért vagy névtáblát keresve, véletlenül felejtett el időben leszállni a 12-esről, így az kihozta ide a végállomásra. Már majdnem hátat fordított a láthatóan használaton kívüli, lerobbant épületnek, amikor Palivec – bizony, ő volt a pultos – ráismert az obsitosra és nagy mosollyal ajtót nyitott.

– Jöjjön be, öreg harcos, legyen újra a vendégem! – harsogta túl a szűnni nem akaró muzsikát.

Švejk arcán a folyamatos derű megtöbbszöröződött és feltápászkodott a pult mellé a támla nélküli egyik bárszékre.

– Palivec úr, én azt hittem, már felhagyott a vendéglátással. A Kehelyt is már a lánya viszi, nem?

Az özvegy kocsmáros megelevenedett, s miután rutinosan Švejk elé csapta a korsó sörét, lecsukta laptopját, konyharuhát fogott és végre rászánta magát, hogy rendet rak a reggeli roham után.

– Bassza meg, engem a kocsmapult mögül fognak elvinni a boncterembe. A vér nem válik vízzé!

– Nem úgy, mint ez ott a hordóban – löttyintett egy keveset a vendég a korsójából a mosogatóba.

– Maga talán másképp csinálná? Ezeknek? Kinyalhatják a seggemet – mondta morcosan Palivec és az egyik éppen eltörölgetett üres korsóba köpött. – Tudja maga, milyen egy ilyen átjáróházat üzemeltetni?

– Azért a Kehelyben még más volt a módi, bár azt sem az úri közönség látogatta.

– Ne is mondja Švejk úr, ott még legalább voltak törzsvendégek. De itt mindenki csak átrohan, senkinek sincs ideje várni, mindenki mindent azonnal akar. És olcsón. Azt a kevés pénzt is előre vagyok kénytelen elkérni, mert ha befut a busz, mindenki elrohan. És látja, megisszák a szart is. Nincs idő reklamálni.

– Egyáltalán nincs törzsvendége? – nézett Švejk értő tekintettel a csaknem érintetlen korsójára, mint aki sejteni véli az okát.

– Törzsutasok vannak, akik minden reggel és késő délután itt szállnak át. Reggel bejönnek, megisszák a kávét, felest vagy elvisznek egy doboz energiaitalt. Munka után kicsit tovább maradnak, de abból sincs sok hasznom – köpött megint majdnem torokból egy sűrűt Palivec, de inkább visszanyelte.

A zenegép e pillanatban megint elhallgatott, a szikár nő tétován a pult felé indult, s újabb ezrest vett elő.

– Nincs több érmém, kedvesem. Nem tudok váltani! – A nő odaérve Švejk mellé, mindkét kézzel a pultnak támaszkodott és a földet nézte.

– Majd én felváltom – mosolygott a nő tarkójára Švejk és belekotort zubbonya zsebébe, Palivec gyilkos tekintetétől követve. – Iszik valamit?
A ceruzalábú nő bólintott, majd visszaindult a sarokba, ahol rövidesen újra felcsendült ugyanaz a nóta körülbelül századjára.

– Na, de most tényleg, bazmeg, ezeknek? A Kalóz Ital fele metil, fele etil, legalább csak fél szemére vakul meg – intett fejével Palivec a hang forrása felé. – Most szabadult a Pankrácból, nyitás óta nem tudja elvinni a busz, vagy valaki.

– Ismerem én őtet régi híradókból – bambult a nő után a derék katona. – Ha gazdag családba születik, akkor ügyvédet küld a férjére, így a csórikám meg csak kést szúrt a mellkasába, mert elfogyott otthon a bor. És kénytelen volt negyvenszer, mert a fickó mindig visszaütött és el akarta küldeni borért.

– Ilyesmi az utolsó busz után itt is előfordul, Ezért nincs is pultoslányom már, mert a mosolyáról mindenki azt hitte, személyesen neki szól, aztán féltékenyek lettek egymásra és összeverekedtek. Még egyszer kérdem, nekik tartsak jobb sört drágábban? Az meg a másik, hogy a Kehelyben nem volt politizálás! Nekem minden vendég egyforma, csak ők egymásnak kurvára nem. – Palivec almalevet töltött egy karcsú pohárba, ráspriccelt egy deci szódát és megnedvesítette vele az ajkait. – Itt kinn most minden kurva héten van valami balhé, mióta rájöttek, hogy a császár nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, így újra nekifutnak. Hol a Národni Demokraták szerveznek útlezárást, hol a Morva Párt pakol ide a sarokra bódét aláírásgyűjtésre, hol A Törvény Keretein Belül Mérsékelten Haladó faszom Párt nem enged senkit fellépni a járdára…

– Azért ez rendes a császár őfelségétől, hogy ezt hagyja. Emlékezzen vissza Bretschneider detektívre! Most nem olyan félelemben élünk.

– Leszarom. Tudja, maga Švejk úr, milyen kurva unalmas harminc éve azt hallgatni, hogy „Mindjárt jön a változás!”, „Most már tényleg itt a változás!”, „Na, majd ha jön a változás!” Csak bazdmeg, ők basznak változni. Ugyanazt ugatják harminc éve! – Palivec idegből felhajtotta egyben az almafröccsét. – Na, bazdmeg, így nem lesz haszon…

Švejk, tán életében először úgy érezte, hogy jobb, ha csendben marad és ő is kiitta a korsóját, s bár nem kért újat, Palivec töltött neki, és majdnem azt a korsót vette elő, amibe beleköpött. De időben kapcsolt és kicserélte.

– Ha valaki, én tudom, mi az a változás. Ebből a csehóból én már annyi mindent akartam csinálni, csak hogy legalább rentábilis legyen. Nem minden a hivatástudat, néha profit is kell hozzá. Amikor átvettem, pont ilyen volt, mint most, egy koszos külvárosi resti… 4268. számú Italbolt. Bassza meg, nem lehetne végre már valami másik számot választani! Kibaszottul idegesít már! – hirtelen elpattant egy húr, a nő a sarokban összerezzent. – Ha még egyszer beteszi, kivetetem a picsába. – De aztán a kocsmáros csak kettőt csapott a konyharuhával és folytatta. – Kifestettem, hoztam új fa bútorokat, a régi műanyag szarok helyett, a teljes szanitert lecseréltem, ahogy az egész raktárkészletet is. Lett választék! Nem hazudok, két hónap múlva minden szék kárpitja feltépve, a vécé nap mint nap teleszarva, a mosdó letörve, a szappanok, vécépapírok ellopva, és ha ez nem lenne elég, folyton azt kellett hallgatnom, hogy régen milyen jó is volt az a soltvadkerti magyar folyóbor. Ki iszik ilyen lóhugyot, amit én árulok? Jó, mondom, átpozicionáljuk a helyet, megemeltem az árakat, csináltam melegkonyhát, hozattam egy cimbalmost, pont ott bazsevált, ahol most az a kurva zenegép. Csináltattam kibaszott drága réz cégért, „Ů Štěstí Restaurace”. Nem mondok sokat, ha egy hónapig tudtam tartani a színvonalat, a melegszendvics fogyott meg a pogácsa. Akkor legyen Polgári Kávézó, Élménytér, iPont, e-Café, faszom. Vettem számítógépeket, ADSL-internet, hátha ideszokik a sok digitális alkoholista. Még azt a szar alaplapot, vincsesztert vagy mi a kurvaanyját is kilopták a gépekből.

– Na, de most a császár őfelsége ad minden kocsmának hárommillió koronát rehabilitációra! – próbálta pozitív kisugárzással félbeszakítani Švejk az egyre trágárabb panaszáradatot. – Csak okosan kell tudni felhasználni.

– Elmehetnek ezek bazdmeg a faszom végire bungee jumpingolni. Annyiért a Flötzinger, a duguláselhárító se nyúl bele a csatornába, hogy ne ússzunk minden este a szarban. 

– Lehetne itt egy Nemzeti Dohánybolt, akkor nem kellene költeni arculatra sem. – kezdhetett végre Švejk egy történetbe. – Nálunk a Březňákék Maryškája kapott, mint hadirokkant egy vadonatúj trafikot, hogy biztosítva legyen a megélhetése...

– Hallottam, mi történt Maryškával – szakította a történet fonalát el Palivec. – Estére itt is leszakad mind a két karom, nekem nem kell ehhez kézigránátot hajigálni civil önkéntesként a szabad hétvégémen. Leszarom, nem tudom arrébb rakni ezt a helyet, marad ez az átjáróház.

– Ha rendet raknál, lehetne, hogy építenének neked egy újat a Národni Demokraták – Švejk azért kicsit örült, hogy a rövid szünet után pont most zendített rá újra a zenegép az unalomig ismert nótára és Palivec is éppen háttal állva csörömpölt a csetressel. – Volt ott valami kép a kávégép felett, nem? Még látszik a helye, olyan tiszta ott a fal.

– A császár őfelsége képe volt ott, de leszarták a poloskák, így kiraktam a vécébe a mosdó fölé, tükör helyett. Hátha szembenéznek magukkal. De a Morva-sziget tagok köpőcsészeként használják, akik a minap itt gyűjtötték az aláírást Szerbia ellen. Már vettem egy Ferdinánd-képet, gondolkodom, hogy kirakom a kedvükért azt, ha már ő a messiásuk, csak nehogy merénylet legyen a vége, aztán engem is újra bevisznek.

– Akkor mégis vannak törzsvendégei, nem? – próbálta megint pluszosra kihozni a beszélgetést a hivalatosan hülyének nyilvánított obsitos.

– Ezek nem törzsvendégek, csak idejárnak, bassza meg.

Švejk sem még egy híg sört nem akart már inni, sem ezt a destruktív beszédet nem akarta tovább hallgatni, a császár őfelségére gondolt és a zenegéphez lépett, ahonnan időközben, hátuk mögül észrevétlenül távozott a ceruzalábú, börtönviselt szöuli nő. 

– Reméljük a legjobbakat. A remény az majdnem olyan, mint a szerencse. O, Fortuna.

Az automata képernyője azt jelezte, hogy már csak egy nótára elég egység van benne, így Švejk a nadrágzsebében kezdett kotorászni, tenyerén kiválogatva négy fényes ötvenkoronást, azokat a gépbe dobta, majd négyszer egymás után rányomott a lejátszógombra. A dal már ki volt választva ugyebár, ott villogott már reggel óta: „DuplaKáVé : A börtön ablakába soha nem süt be a nap." 

Arcát a plafon felé fordítva megvárta az első taktusokat, a ritmusra fejébe csapta katonasapkáját, s amint az énekes rákezdte, az obsitos köszönés nélkül kimasírozott a nyugati ajtón át az utca verőfényes forgatagába.