Elődemonstráció

 Švejk megunta a pultnál való egyedül ücsörgést, Palivec hallgatósága sem szórakoztatta, kiállt hát a verőfényes napsütésbe a Kehely ajtajába, nekitámaszkodott a félfának, az embereket nézte sorra, ahogy fáradt arccal mind siettek, találgatta merre mennek, miközben jobbra-balra forgó kopasz fejebúbja csak úgy gyűjtötte magába az ízületeknek és csontoknak hasznos D-vitamint, mint egy radar a jeleket.

Az út túloldalán egy szavazósátor előtt hosszú sor álldogált, és Švejk meglepődve ismerte fel a sor mellett lődörgő öregemberben egykori felettesét, Lukáš főhadnagyot.

- Óberlajtnant úr, ha meg nem sértem, csatlakozzon hozzám egy italra! - kiáltott át a túlfélre, mire Lukáš ex-főhadnagy meglepődve feltette maszatos cvikkerét - nem volt már tisztiszolgája, aki megtörölgesse -, s amint rájött, ki is szólította, egy pillanatig sem habozott.

Pár pillanat múlva már két korsó pilzeni habozott, Palivec szakszerű kiszolgálásának köszönhetően, Švejk pedig váltig erősködött, hogy igyanak mellé egy rumot is. Látta, milyen zaklatott állapotban van egykori felettese.

- Nincs is már ilyen, hogy rum. Kalózitalnak hívják - dühöngött Lukáš. - Fele etil-, a másik fele meg metilalkohol. Fél szemedre megvakulsz, ha megiszod. Aztán, ha magadhoz tértél, azt terjeszted, hogy a Gyurcsány lőtte ki.

- Óberlajtnant úr, úgy látom, maga megmaradt annak a merengő értelmiséginek, aminek megismertem. Csak nem előválasztani akart itt a sátorban?

- De, a mindenit! - csapott öklével az asztalra a nyugalmazott tartalékos akkorát, hogy a hamutálból az összes csikk szétgurult az asztalon. Még szerencse, hogy a söröskorsókat már megemelték.

- Szagolja ezt meg! - dugta összeszorított ujjait Švejk orra alá Lukáš főhadnagy.

- Ebből nem szeretnék kapni egyet, mert ennek temetőszaga van - mondta komoly arccal az egykori tisztiszolga, mintha még most is azok lennének az erőviszonyok, mint a háborúban. De végül is folyamatosan háború van.

- Nézze Švejk az ujjaimat, így összeszorítva ököl. Oda csap, ahova köll. - Lukáš csinálta is, nem csak mondta, ismét az asztalra sújtott. Majd, kinyitotta tenyerét s mintha a gyerekmondókát játszaná újra, ez elment vadászni...,  sorra csukta be az ujjait Švejk szeme előtt két centivel és egyre jobban remegve próbálta megértetni az őt régóta emésztő probléma allegóriáját. - De ha egyesével levagdosnám önszántamból az ujjaimat... A hüvelykujjam azért, mert túl önállóan is tevékeny, ráadásul szembefordul a többivel, a mutatóujjamat mert túl izgága és folyton diktálni akar, a gyűrűsujjamat, mert klerikális, a kisujjamat, mert szélsőjobb? Mi marad? Csak ez! - és a derék katona mosolyogva nézte a főhadnagy felmutatott középső ujját.

- Mit tudok én már ezzel csinálni? - kiabált Lukáš főhadnagy. - Így, indulatosan obszcén jeleket mutogatni, az orromat túrni vele maximum.

- Azért a lányok még hasznát tudnák venni - vetette közbe Švejk.

- Na, persze, lányok. Hol vannak már a lányok?! Feldughatom magamnak.