úgy úsznak napjaink az évek hídjai alatt.
Merev szemükben a világ, s azt is látni, amint
megpoklosodnak bennük fülledt, nyálas nyaraink.
Erjedt gyümölcseit falják az ősznek, és ha most
hagyjuk, nyákuktól lesz minden telünk iszamos.
Híznak, hiszen minket esznek, sőt egészben nyelik
le a semmibe szórt percek zöldeskék legyeit.
Szánod őket, mert nemhogy némák, mind süket?
Járj a vízen! taposd le szürke testüket,
s belükből kibuggyan a bűzös pillanat!
Járj a vízen! amíg visz a lendület!
én a parton lógok és szavaim szakadt
szákjával gyűjtöm tonnaszám a döghalat.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése