Mivel én még tudok tükörbe nézni, gyakran meg is teszem, s ilyenkor néha elmélázok a rajtam található hegek és forradások felett. Nevezhetném szépséghibának is, de az rút önbecsapás lenne, mivel hiányzik mögüle az eredeti szépség. Minden sérülésnek megvan a maga története. Rég beforrt sebeket már nem állunk neki kapargatni, de nem árt visszaemlékezni, hátha tanul belőle valamit az ember, és nem követi el még egyszer ugyanazt a hibát.
A bal szemhéjam felett épp csak picivel van egy fél centis sebhely, ami a gondtalan vagy gondatlan gyerekkoromra emlékeztet, az öcsém lőtt oda egy házi készítésű íjjal, nem sokon múlt, hogy fél szemmel nézzem a világot. A vállamon, karomon lévő oltási hegek a gondos szüleimet juttatják eszembe, akik akkoriban még nem vacilláltak, beadatták valamennyi vakcinát. Kezeimen lévő vágások egykori szorgos munkára utalnak, a legtöbb még gyerekkori, pezsgősüvegektől keletkezett, amikből 50 fillérenként összemosogattunk egy Škodára valót. Rosszul összeforrt kulcscsontom két szenvedélyem, a kerékpározás és a sörözés találkozása a boncasztalon, egyaránt emlékeztet felelőtlenségemre és egy sebész hanyagságára. Alkaromon egy forró vasaló hagyott letörölhetetlen nyomot, ebből is tanultam, azóta nem én vasalok.
De amúgy általánosságban is kapott szegény test hideget-meleget az évek során, pusztítottam az agyam és gyarapítottam az elmém. Ennyi idő alatt már minden sejtje sokszor lecserélődött, s bár igyekszik megtartani a főbb vonalakat, már csak nyomokban emlékeztet fiatal önmagára, a csecsemőre, aki valaha voltam, már egyáltalán nem. Sejtjeimből azóta létrejött már egy másik ember is, és valószínűleg az unokám jobban fog hasonlítani rám, mint én magam. De ettől még én én vagyok, bizonyos adottságaim megváltoztathatatlanok. Lehetne ellene berzenkedni, ám inkább megtanultam vele élni. Szerencsére más is megtanult.
A „nemzettest”-ről is hasonlóképp vélekedek. Minden egyes sejtje megváltozott már az évszázadok során, a nyelvétől az öntudatáig, a kultúrájától a határaiig. Népcsoportok jöttek-mentek, s idővel valamennyit beolvasztotta magába. József Attila ezt nagyon szépen megfogalmazta a rakodópart alsó kövén ülve. Kunok, jászok, svábok, rácok, tótok, zsidók és cigányok váltak idővel magyarrá. Volt ki önszántából, büszkeségből vagy opportunizmusból, volt, aki az aradi akasztófa alatt lett azzá, ki a recski kőbányában, ki a nemzeti futballválogatottban. Ez a folyamat most is tart, lám az idén már láthattunk fekete magyar játékost, ahogy azelőtt arab vívónőt és kínai korcsolyázót is.
A nemzet teste is tele van hegekkel Mohácstól Trianonig és tovább. És még többször fordult elő az, hogy a nemzet agya azt hitte, attól egészségesebb lesz, ha egyes tagjait lemetszi, kilöki magából. Aztán protézisekkel próbálta pótolni, a ráncokat botox-szal eltüntetni, az űrt szilikonnal feltölteni, de szerencsére sikertelenül, mert nem valami torzszülött jött létre, hála a kiválasztásnak, a természetes anyagcserének.
Emlékezni nem felejtettünk el, csak okulni belőle.
Most állítólag újra veszélyben a nemzet. Vannak, akik rosszindulatú daganatos sejtek szaporodásától tartanak, és akadnak, akik pusztító afrikai vírusokat vizionálnak. És ahol beteg van, ott önjelölt orvos is akad egyből, aki persze tudja ezekre a gyógyírt, sőt csak ő tudja. Aztán persze felír valami placebót, és olyanokat ajánl, vágjuk le az ujjainkat, hogy ne kelljen többé körmöt vágni. Ne dőljünk be ezeknek a hipochonder sarlatánoknak, akik kézrátétellel is gyógyítanak, legalábbis mindenre ráteszik a kezüket.
Nem beteg ez a test, csak feltűnően viszket. Vakarjuk meg alaposan, az se baj, ha egy kicsit kivérzik. Az idő úgyis begyógyít minden sebet.
A bal szemhéjam felett épp csak picivel van egy fél centis sebhely, ami a gondtalan vagy gondatlan gyerekkoromra emlékeztet, az öcsém lőtt oda egy házi készítésű íjjal, nem sokon múlt, hogy fél szemmel nézzem a világot. A vállamon, karomon lévő oltási hegek a gondos szüleimet juttatják eszembe, akik akkoriban még nem vacilláltak, beadatták valamennyi vakcinát. Kezeimen lévő vágások egykori szorgos munkára utalnak, a legtöbb még gyerekkori, pezsgősüvegektől keletkezett, amikből 50 fillérenként összemosogattunk egy Škodára valót. Rosszul összeforrt kulcscsontom két szenvedélyem, a kerékpározás és a sörözés találkozása a boncasztalon, egyaránt emlékeztet felelőtlenségemre és egy sebész hanyagságára. Alkaromon egy forró vasaló hagyott letörölhetetlen nyomot, ebből is tanultam, azóta nem én vasalok.
De amúgy általánosságban is kapott szegény test hideget-meleget az évek során, pusztítottam az agyam és gyarapítottam az elmém. Ennyi idő alatt már minden sejtje sokszor lecserélődött, s bár igyekszik megtartani a főbb vonalakat, már csak nyomokban emlékeztet fiatal önmagára, a csecsemőre, aki valaha voltam, már egyáltalán nem. Sejtjeimből azóta létrejött már egy másik ember is, és valószínűleg az unokám jobban fog hasonlítani rám, mint én magam. De ettől még én én vagyok, bizonyos adottságaim megváltoztathatatlanok. Lehetne ellene berzenkedni, ám inkább megtanultam vele élni. Szerencsére más is megtanult.
A „nemzettest”-ről is hasonlóképp vélekedek. Minden egyes sejtje megváltozott már az évszázadok során, a nyelvétől az öntudatáig, a kultúrájától a határaiig. Népcsoportok jöttek-mentek, s idővel valamennyit beolvasztotta magába. József Attila ezt nagyon szépen megfogalmazta a rakodópart alsó kövén ülve. Kunok, jászok, svábok, rácok, tótok, zsidók és cigányok váltak idővel magyarrá. Volt ki önszántából, büszkeségből vagy opportunizmusból, volt, aki az aradi akasztófa alatt lett azzá, ki a recski kőbányában, ki a nemzeti futballválogatottban. Ez a folyamat most is tart, lám az idén már láthattunk fekete magyar játékost, ahogy azelőtt arab vívónőt és kínai korcsolyázót is.
A nemzet teste is tele van hegekkel Mohácstól Trianonig és tovább. És még többször fordult elő az, hogy a nemzet agya azt hitte, attól egészségesebb lesz, ha egyes tagjait lemetszi, kilöki magából. Aztán protézisekkel próbálta pótolni, a ráncokat botox-szal eltüntetni, az űrt szilikonnal feltölteni, de szerencsére sikertelenül, mert nem valami torzszülött jött létre, hála a kiválasztásnak, a természetes anyagcserének.
Emlékezni nem felejtettünk el, csak okulni belőle.
Most állítólag újra veszélyben a nemzet. Vannak, akik rosszindulatú daganatos sejtek szaporodásától tartanak, és akadnak, akik pusztító afrikai vírusokat vizionálnak. És ahol beteg van, ott önjelölt orvos is akad egyből, aki persze tudja ezekre a gyógyírt, sőt csak ő tudja. Aztán persze felír valami placebót, és olyanokat ajánl, vágjuk le az ujjainkat, hogy ne kelljen többé körmöt vágni. Ne dőljünk be ezeknek a hipochonder sarlatánoknak, akik kézrátétellel is gyógyítanak, legalábbis mindenre ráteszik a kezüket.
Nem beteg ez a test, csak feltűnően viszket. Vakarjuk meg alaposan, az se baj, ha egy kicsit kivérzik. Az idő úgyis begyógyít minden sebet.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése