Sár

Hajnalonta arra ébredek, hogy narancssárga fények villódznak a plafonon. Ha csend van, akkor ez az útszóró autó lesz, ha dübörgés, akkor a kukások pakolásznak, ha karistolás, akkor hó esett. Ez már a második telem idekinn, a migránsoktól ölelt, hanyatló Nyugaton, de még nem tudtam olyan korán kelni, hogy nekem kelljen a havat a ház elől ellapátolnom. Valahogy úgy érzi az ember, mintha arra költenék el az adóját, amire kéne.
De idén most nincs is nagy hó, ha esik is 5-10 centi, két-három nap alatt elolvad, inkább az eső esik. Vizesek az utak. Megyek el a szántások mellett, hatalmas gépekkel túrják a zellerföldet, amott útépítés zajlik, emitt valami vezetékhez ásnak ki gödröket, de az úttest csak vizes, sehol nincs sár. Szemben velünk egy echte bajor paraszt lakik, hol traktorral, kombájnnal, hol univerzális munkagéppel, ekékkel-boronákkal, egyéb eszközökkel furikázik, de még az udvarán sincs sár. Biztos mások itt a talajtani adottságok.
Csak azért feltűnő nekem, mert én egy olyan utcában nőttem fel, amit tulajdonképpen tankodromnak is használhattak volna. Olykor használták is. Aztán részben önerőből és társadalmi munkában a „rendszerváltás” után szerencsére szilárd burkolatot kapott, ma is megvan, ott van valahol a sár alatt. De legalább már a tehenek nem lepényezik össze, mint gyerekkoromban.
Szilveszter környékén jártam ott, és gyakorlatilag az az öt nap nem szólt másról, mint küzdelemről a sárral. (Meg a másnapossággal, de az egy másik történet lenne.) Magamtól nem írnék róla, hiszen, mint kioktattak, ez csupán nyafogás, de több dolog is ez irányba terelt, úgyhogy közszolgálatilag megemlékeznék (ismét) az utak állapotáról.
A rómaiak is útépítéssel kezdték a hódítást, Hitler is. Egyikük birodalma sincs már, de útjaik még állnak. Napóleont a tél és a sár győzte le Oroszországban. Szóval nem lehet kétség: utak, azok kellenek. Azon jut el az ember gyorsan és biztonságosan templomba, stadionba, élményfürdőbe, a vadászkastélyba, a kilátóhoz, hogy csak a legfontosabbakat említsem.
Én csak egyik rokontól a másik barátig akartam eljutni, de minden este le kellett mossam az autót. Nem azért, mert kényes vagyok rá, hanem mert ki akartam látni belőle. Meg úgy ki-beszállni, hogy ne kenjem nyakig össze magamat és utastársaimat is. Azt hittem, ez csak engem zavar, de most hetekkel később láttam a Facebook-on, mások is panaszolják (dokumentálva fényképekkel, videóval), hogy milyen sárosak is arrafelé az utak. Felhordják rá a sarat a munkagépek a még alsóbbrendű utakról, de mivel az útszegély, padka gyakorlatilag mindenhol hiányzik, az útszéli tócsákból minden jármű teríti. Aztán egy újságcikkben látom, a most kampányban frissen átadott utaknak sincs padkája.
Ez nem csak esztétikai probléma, balesetveszélyes is. Persze, a Facebook-hozzászólásokból az is kiderül, hogy nem mindenkit zavar, van, aki szeret dagonyázni. „Miért nem mész busszal?” – szólítják meg a kéretlen kritikust. „Ne gyere a falunkba!” – na, ez a virtigli magyar paraszt, alanyi jogon járna neki az agrártámogatás. (Sajnos ismerős: általános iskolás osztálytársam volt, s akkor még egy mondat a gyerekkoromról:) A szomszéd nénink idős korában, egyedül karban tudta tartani az udvarát és környékét. A „pesti úrinépekből”, akik most a házában élnek, a szándék is hiányzik, az udvaruk sártenger, aminek hullámai ellepik az utcát is.
A probléma amúgy országos, olvasom, hogy másfél ezer kilométernyi főutat vizsgált meg a hatóság, és összesen negyven szakaszon csökkentették a megengedett maximális sebességet. Ez is egy megoldás. Mondjuk az ember magától is lassít, ha élve haza akar jutni. De előtte, még az 52-esen, tudok egy jó kis kézi autómosót. Alaposan letakarítottam ismét a kocsit, s annyi jó zsíros magyar földet lapátoltam ki belőle, amennyiből egy műkörmös megélne!
Sajnálom, engem a sárral már nem lehet marasztalni. Felőlem dobálhatják egymásra, vagy süllyedjenek el benne a szégyentől. Scheiße egal.
...és akkor a közvilágításról még nem is beszéltem.

Két, idén frissen átadott út.
Az egyik Harsányon át, a másik a nem Lázár János vadászkastélyához vezet.

(Képek: index.hu)