Másfél évvel ezelőtt a lányunk otthon megírta a központi felvételit, mindhárom megjelölt középiskolába felvették, az egyikbe be is írattuk, úgymond biztonsági okokból, ha nem sikerülne a külföldi kaland, zökkenőmentesen folytathassa a tanulmányait. Nélküle mentem el a beíratásra, mivel ő akkor már itt kinn töltötte a nyarat.
Egy külön ceremónia volt, hat stációval, sose felejtem el: hat iskolapad mögött ültek emberek, egyiktől a másikig vonultak a szülők és teljesítették kötelezettségüket. Korán érkeztem, s mivel munkából kéredzkedtem el, hamar akartam végezni. Sikerült is, mert előttem úgy hullottak ki a rostán a felkészületlenebbek, mint ősszel a legyek. Azon egyszerű okból, mert naivan üres pénztárcával érkeztek. A legamatőrebbek már az első asztalnál elvéreztek, ahol az iskola egyen-nyakkendőjét volt muszáj megrendelni, noha alig 2500 forintot kellett volna csak helyben leperkálni. Aki ezen túljutott, az a második asztalnál ingyen megadhatta a tanuló adatait. Azért sokan itt is elbuktak, mert nem minden szükséges dokumentummal rendelkeztek. Például nem volt náluk diákigazolvány, amit le kellett adni az általános iskolának, ha meg akarták kapni a bizonyítványt. Így aztán, akinek diákigazolványa volt, az meg bizonyítványt nem hozott. Vagy orvosi igazolást, TAJ-kártyát. Nem akarok dicsekedni, de nekem volt annyi eszem, hogy mindenből színes fénymásolatot készítettem, így a harmadik asztalnál már csak ketten álltunk sorba. Annyira elcsodálkoztam, hogy még vannak előttem, hogy nem is emlékszem, itt mit kellett volna fizetnem, talán az étkezést. A negyedik asztalnál néhány ezer forintért tanulóbiztosítást javasoltak kötni, az ötödiknél a tankönyvlistát kellett csupán egyeztetni, ezt ráért fizetni az ember akkor, amikor átvette. Csak a felét csekken, ugyanis kétféle tankönyvcsomag volt: az egyik a kötelező, amit muszáj volt megvenni az elsősöknek, és a másik pakk, amiből majd tanítani fogják őket. Ez utóbbit készpénzben rendeztük az egyik tanárnál, hogy a KLIK felé ne maradjon nyoma. Egyszóval kvázi szamizdatból tanulnak a gyerekek, ha mást nem, rögtön képmutatni. Ha maradt még pénze a szülőnek, ott helyben nyithatott belőle a hatodik asztalnál junior bankszámlát. A bank és a biztosító miként keveredik egy iskolába? És ki választotta ki pont ezeket? Ezt a kérdést talán csak én tettem fel magamnak, másoknak természetesnek tűnt.
Nekem meg az tűnt természetesnek, hogy fizetni kell. A lányom az általános iskolát öt(!) intézményben járta ki, úgy, hogy mindig ugyanabban a tanteremben ült. Valahogy úgy járt, mint a kárpátaljai magyar paraszt, a feje fölött folyton átnevezték az iskolát. Na, itt minden szülői értekezleten volt mire adakozni a kvázi kötelező osztálypénzen felül: fénymásoló papír, nyomtatópatron, szekrény, kirándulás. Szerencsére volt papírgyűjtés, így akadt némi bevétel is. Úgy elrepült az a nyolc év, mintha sose lett volna, csak a kormánytól ajándékba kapott Alaptörvény és preambuluma emlékeztet rá.
Ma biztos nem így mennek már a dolgok. Olvasom, a kormány mindenre ad pénzt, az egyházi iskoláknak háromszor annyit is. A lányunk egy itteni barátnője még akkor járt odahaza a szaléziekhez, amikor feleennyi volt az egyházi tanulókra jutó állami támogatás. Micsoda jó dolguk volt, jelezte olyasmi kézmozdulatokkal, mint ahogy a dubai sejkek söprik tenyerükből a százdollárosokat a táncosnőkre: „Így szórták ránk a pénzt!”
Bajorországban bonyolultabb volt a helyzet. A „beiratkozásnál” itt is jól jött a fénymásolat, mert a bizonyítványt az otthoni középiskola nem adta ki, ha egyszer beírattuk a gyereket, az már az övék. Nem volt túl bizalomgerjesztő a laponként más-más pecsét sem. Micsoda vándormadár ez a gyerek! Az sem segített, hogy a tantárgyak nevein kívül az eredményeket is le kellett fordítani, értetlenül néztek a „jeles” bejegyzésekre. Nem ismerjük a számokat?
Beiratkozást mondtam, pedig tulajdonképpen csak annyiból állt az egész, hogy időpontot kértünk az igazgatótól, bementünk, elétettük a papírokat, ő felírta a gyerek nevét, lakcímét, megnézte, melyik osztályban van hely, és másnap ment a gyerek iskolába, német nyelvtudás nélkül. Ugyanígy történt, amikor – már bírva a nyelvet – átjelentkezett egy nagyobb gimnáziumba. Negyedórás beszélgetés közben felvázolták a választható szakokat és harmadik nyelveket, kiválasztottuk a társadalomtudományt és a spanyolt. Első tanítási napon megkapta az ingyenes tankönyveket és az egyéves buszbérletet. A másfél év alatt eddig háromszor kellett beadnunk pénzt. Öt eurót hajókirándulásra, hármat mozira, kettőt bowling-cipő bérlésre. Kaptunk számlát, mert leírható az adóból.
Mindenesetre megérik a pénzüket! Nem vitték még a gyereket se misére, se vetélkedőnek álcázott kampányeseményre…
Egy külön ceremónia volt, hat stációval, sose felejtem el: hat iskolapad mögött ültek emberek, egyiktől a másikig vonultak a szülők és teljesítették kötelezettségüket. Korán érkeztem, s mivel munkából kéredzkedtem el, hamar akartam végezni. Sikerült is, mert előttem úgy hullottak ki a rostán a felkészületlenebbek, mint ősszel a legyek. Azon egyszerű okból, mert naivan üres pénztárcával érkeztek. A legamatőrebbek már az első asztalnál elvéreztek, ahol az iskola egyen-nyakkendőjét volt muszáj megrendelni, noha alig 2500 forintot kellett volna csak helyben leperkálni. Aki ezen túljutott, az a második asztalnál ingyen megadhatta a tanuló adatait. Azért sokan itt is elbuktak, mert nem minden szükséges dokumentummal rendelkeztek. Például nem volt náluk diákigazolvány, amit le kellett adni az általános iskolának, ha meg akarták kapni a bizonyítványt. Így aztán, akinek diákigazolványa volt, az meg bizonyítványt nem hozott. Vagy orvosi igazolást, TAJ-kártyát. Nem akarok dicsekedni, de nekem volt annyi eszem, hogy mindenből színes fénymásolatot készítettem, így a harmadik asztalnál már csak ketten álltunk sorba. Annyira elcsodálkoztam, hogy még vannak előttem, hogy nem is emlékszem, itt mit kellett volna fizetnem, talán az étkezést. A negyedik asztalnál néhány ezer forintért tanulóbiztosítást javasoltak kötni, az ötödiknél a tankönyvlistát kellett csupán egyeztetni, ezt ráért fizetni az ember akkor, amikor átvette. Csak a felét csekken, ugyanis kétféle tankönyvcsomag volt: az egyik a kötelező, amit muszáj volt megvenni az elsősöknek, és a másik pakk, amiből majd tanítani fogják őket. Ez utóbbit készpénzben rendeztük az egyik tanárnál, hogy a KLIK felé ne maradjon nyoma. Egyszóval kvázi szamizdatból tanulnak a gyerekek, ha mást nem, rögtön képmutatni. Ha maradt még pénze a szülőnek, ott helyben nyithatott belőle a hatodik asztalnál junior bankszámlát. A bank és a biztosító miként keveredik egy iskolába? És ki választotta ki pont ezeket? Ezt a kérdést talán csak én tettem fel magamnak, másoknak természetesnek tűnt.
Nekem meg az tűnt természetesnek, hogy fizetni kell. A lányom az általános iskolát öt(!) intézményben járta ki, úgy, hogy mindig ugyanabban a tanteremben ült. Valahogy úgy járt, mint a kárpátaljai magyar paraszt, a feje fölött folyton átnevezték az iskolát. Na, itt minden szülői értekezleten volt mire adakozni a kvázi kötelező osztálypénzen felül: fénymásoló papír, nyomtatópatron, szekrény, kirándulás. Szerencsére volt papírgyűjtés, így akadt némi bevétel is. Úgy elrepült az a nyolc év, mintha sose lett volna, csak a kormánytól ajándékba kapott Alaptörvény és preambuluma emlékeztet rá.
Ma biztos nem így mennek már a dolgok. Olvasom, a kormány mindenre ad pénzt, az egyházi iskoláknak háromszor annyit is. A lányunk egy itteni barátnője még akkor járt odahaza a szaléziekhez, amikor feleennyi volt az egyházi tanulókra jutó állami támogatás. Micsoda jó dolguk volt, jelezte olyasmi kézmozdulatokkal, mint ahogy a dubai sejkek söprik tenyerükből a százdollárosokat a táncosnőkre: „Így szórták ránk a pénzt!”
Bajorországban bonyolultabb volt a helyzet. A „beiratkozásnál” itt is jól jött a fénymásolat, mert a bizonyítványt az otthoni középiskola nem adta ki, ha egyszer beírattuk a gyereket, az már az övék. Nem volt túl bizalomgerjesztő a laponként más-más pecsét sem. Micsoda vándormadár ez a gyerek! Az sem segített, hogy a tantárgyak nevein kívül az eredményeket is le kellett fordítani, értetlenül néztek a „jeles” bejegyzésekre. Nem ismerjük a számokat?
Beiratkozást mondtam, pedig tulajdonképpen csak annyiból állt az egész, hogy időpontot kértünk az igazgatótól, bementünk, elétettük a papírokat, ő felírta a gyerek nevét, lakcímét, megnézte, melyik osztályban van hely, és másnap ment a gyerek iskolába, német nyelvtudás nélkül. Ugyanígy történt, amikor – már bírva a nyelvet – átjelentkezett egy nagyobb gimnáziumba. Negyedórás beszélgetés közben felvázolták a választható szakokat és harmadik nyelveket, kiválasztottuk a társadalomtudományt és a spanyolt. Első tanítási napon megkapta az ingyenes tankönyveket és az egyéves buszbérletet. A másfél év alatt eddig háromszor kellett beadnunk pénzt. Öt eurót hajókirándulásra, hármat mozira, kettőt bowling-cipő bérlésre. Kaptunk számlát, mert leírható az adóból.
Mindenesetre megérik a pénzüket! Nem vitték még a gyereket se misére, se vetélkedőnek álcázott kampányeseményre…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése