Remélem, írásom jó egészségben találja. Mikor kapott utoljára igazi levelet? Nem küldeményt, értesítést, nem is hűtő oldalára tapasztott cetlit, hanem igazi, postás hozta levelet? Szerencsés időben születtem, mert én még várhattam a postást. Hol képeslapot hozott messze nyaraló rokontól, hol névnapi üdvözlőkártyát, esetleg szovjet testvériskolából bemutatkozó levelet, az ellenfél legújabb sakklépését egy levelező játszmában, vagy a legkedvesebbet, illatos borítékot a nagy Őtől.
A levélírás szertartás volt. Illetve még ma is az, ha van, aki megadja a módját. A kommunikációnak olyan formája, amihez az embernek teljes figyelmével a másikra kell koncentrálnia. Előkészületet, eszközöket, gondolkodást, és nem utolsó sorban bélyeget igényel. De a legfontosabb a tartalom. A levélben több mindent és másképp mondunk el, mint a vezetés közben fél füllel felvett telefonban, a rövidítésekkel teli, pár karakteres SMS-ben, a pár kattintással megválaszolt e-mail-ben, hogy a Facebook „Tetszik”-gombját itt ne is említsem. És nem türelmetlen műfaj. „Viszem én, Hozom én Válaszát három nap.” „Szerelmes Szivemnek Három egész hónap!” Már nem is tudom, hogy bírtuk ki postafordultáig. Ha megjött a postás, még kávéval is megkínáltuk! Persze a levélolvasásnak is megvolt a szertartása. Lehetett türelmetlenül feltépni, vagy félretenni, és este ki-ki nyugalomban elolvasta a magáét. Vagy bosszankodva, ahogy én tettem a legutolsó két levelemnél, amiket alig fél éve kaptam. Felbontva érkeztek, német postai pecséttel, miszerint ők már sérülten vették át. Micsoda időket élünk!
Ma már az a szerencse, ha nem csenget a postás. Akkor aznap nem jött ajánlott „levél”, a legrosszabb fajta küldemény. Az kötelezettséget jelent, ha mást nem is, az értesítőnek utána kell járni, különben az embernek járnak utána. Nem várja az ember a postást, mert neki is kellemetlen kötelessége, hogy biztosítást, banki szolgáltatást és szerencsejátékot tukmáljon ránk, majd siet is tovább. Amúgy csak szemetet találni a postaládában, reklámanyagokat, hivatalos iratokat, küldeményeket. Hiába írja ki az ember, hogy „Csekket nem kérünk!”
Kaphatnánk mi levelet, ha írnánk, de türelmetlenek vagyunk, azonnali visszajelzésre várunk. A fontosnak vélt üzenetekkel okostelefon csörög-csippan, tüsténkedik, megszakítva álmot, munkát, gondolatmenetet. Így megy ez már a világ minden részén, jól be vagyunk drótozva.
A Magyar Embernek, viszont most újra megadatik az, ami másnak nem. A boríték ismét bizonyosságot jelent, hiszen rá is van írva, hogy „Fontos! Nyissa föl most! Nyerjen!”
Újra lehet izgatottan várni a postást. A levél friss, még nyomdaszagú, „Piros a Pecsétje; Finom a hajtása: Oh áldott, Oh áldott A keze-irása!”. Vajon mi állhat benne? Az előbb írtam, nem szabad hebehurgyán nekiesni, meg kell adni a módját a levélolvasásnak.
Este összegyűl a nagycsalád a konyhaasztal mellett, az asszony kicsomagolja a konyhakendőből a pogácsástálat, és az asztal közepére teszi. A családfő a kivételes alkalomra nagyobbra csavarja a petróleumlámpát, egy pisszenés sem hallatszik, csak a poloska zúg, de az is nagyot koppan, azután elhallgatózik. Az apa megtörli a bicskáját, sercegve nyílik szét a boríték, majd a legnagyobb gyerek kezébe adja a levelet. Olvasd, fiam! Milliók ülnek most hozzá hasonlóan Kárpát-medence szerte, s ez egyszerre tölti el büszkeséggel és félelemmel. Borzasztó dolgokról értesülnek, a kicsiknek a szíve szorul össze, a nagyobbaknak az ökle. Megmérgesedik ilyenkor az ember az ármánykodó nagyvilágra, nagyot pök a füle mögül előkapott tintaceruza hegyére, s jól odanyomja a plajbászt, nyomatékosítva a véleményét.
Aztán, mint hajótörött a palackba zárt utolsó reményét, szalajtja a választ a legfürgébbel a postaládáig, s megnyugodva hajtja álomra a fejét. Megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Majd ha ezt a rengeteg levelet Soros György lába elé öntik, lesz nemulass!
Félálomban még látja, amint a Miniszterelnök Úr nekicihelődik az Óperencián túlra, hatalmas hátizsákjába a levelek mellé csomagolja a maradék hamuban sült pogácsát. És most viszi!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése