Életrevalók

Egy viccel kezdem, ahogy szoktam, sírni ráérünk a végén is.

Három szakember: egy pap, egy lelkész és egy rabbi vitatkoznak, hogy mikor is kezdődik az Élet. A katolikus pap szerint a fogantatás pillanatában, a református lelkész szerint, amikor megszületik az ember. Az öreg rabbi erre csak a fejét csóválja: Nem tudtok ti semmit. Az Élet akkor kezdődik, amikor a gyerekek elköltöztek és már a kutya is megdöglött.

Ez a poén akkor jutott eszembe, amikor a hétvégén, kihasználva a napsütést, kiültem a tetőteraszra és nézegettem az alattam elvonuló embertömeget. Végérvényesen itt a tavasz, a turisták pedig a fényre jönnek. Bár, igaz, ami igaz, a közeli kemping parkolójában már napok óta ott állt három lakóautó a szakadó esőben, egyik reggel láttam is, amint az egyik előtt esőkabátban kávézott a kempingasztalnál egy idős házaspár. Márpedig ők nyaralnak, ha esik, ha fúj.

Azóta persze kiderült, hogy ez a csapfény is nyalóka, de mondom, akkor még ragyogó volt az idő, s én szabályosan turistamérgezést kaptam. Aki követi a naplómat, tudja, hogy egy alig háromezer fős kis faluban élünk, Bajorország kellős közepén. Néhány étterem és cukrászda áll az utazóközönség szolgálatában a főtéren, s ezek szinte minden nap a délelőtti nyitástól a késő esti zárásig tömve vannak. Az átlagéletkor, ahogy mondani szokták 60 és a halál között van, azért csak ennyi, mert néhány kisgyermekes család lefelé húzza az átlagot.

Jönnek gyalog, jönnek kerékpáron, jönnek autóval, de néhány bőrszerkós motoros is meglep, amikor leveszi a bukósisakot, és kiderül, hogy egy matuzsálem üli meg a százlóerős gépet. Ezek a német öregek annyian vannak, mint az oroszok! Kalocsára is szokott belőlük jutni néhány tucat turistabusznyi.

Ők már a hitleráj utáni generáció, a Marshall-segélyen felnőtt, újjáépítéses, lelkiismeretfurdallásos nemzedék, akiknek jó része sosem tehetett egy szál virágot az apja sírjára, maximum az egyenruhás fotóit nézegetheti a helytörténeti múzeumban, a pókhálós rovargyűjtemények mögött.

Egyszóval jönnek sétabotokkal, kockás ingben, kalapban, kantáros rövidnadrágban, szandálban és visszérharisnyában, olyan hófehér térdekkel, hogy farkasvakságot kap tőlük az ember. Szép az, ami térdek nélkül tetszik!

Az autóik például szépek, kivétel nélkül. Vagy a fent említett térdükig érő kabrióból kászálódnak elő, vagy még a szüleiktől örökölt, gondosan óvott, fényesre suvickolt veterán kocsikkal jönnek. Elég, ha már tíz fok fölött van az idő, és már nyitott tetővel járnak-kelnek. 

Szomorúan hallom, hogy a pénz nem boldogít. Nem ismerem a német nyugdíjrendszert, de feltételezem, hogy nem minden nyugdíjasnak jut a szabadidő mellé ennyi elköltenivaló pénz is, gondolom magántakarékosságnak köszönhető ez az éttermi képesség. Münchenben láttam üres üvegeket gyűjtő idős asszonyt is, és még nem jártam a keletnémet régióban, de hiába az elöregedő társadalom, hiába a pánik, hogy miből tartják majd el ezt a réteget, nem látom az újságokban, a tévében, hogy a nyugdíjakkal kampányolnának, pedig ősszel választások! 

Én a körzeti orvosnál injekcióra, a megállóban buszra váró magánynyugdíjasok közt szocializálódtam, akik tejeszacskóból fontak lábtörlőt, akiknek tényleg jól jön az Erzsébet-utalvány, itt meg ezeknek az időseknek akkor se tudnám a buszon átadni a helyem, ha akarnám, mert csak gyerekek és migránsok utaznak busszal.

Pedig valószínűleg ők is járnak szavazni, talán ugyanúgy megvezethetők, megveszik a teleshopban aranyáron a tányér- és takarókészletet, ők is mindent tudnak a szomszédról, csak nem sejtik, mi van a pincéjében, viszont nemzeti konzultáció híján kirándulni járnak, nem lakossági fórumokra vérnyomást emelni.

Ez a jegyzet csak egy idilli anzix, egy tavaszi képeslap akart lenni, amit küldenék haza, nyugdíjas szeretteimnek, elnézést, hogy ilyenre sikeredett.