Karizma

„Magyar vagyok! Európába tartunk!
– Akkor arra ússzon, fiam!”

(Kardos doktor / Ötvös Csöpi)

Kinn cigiznek a kocsma előtt, Misi, a miskolci musical-színész, Peti, a pesti programozó, s ha már arra járok, hozzájuk csapódom, semmi sürgős dolgom nem maradt mára. Épp azon elmélkednek, meddig tud még üzemelni ez a Karizma nevű hely, mert általában elég kevés a vendég. Ha tíz-tizenöt ember összejön egy este, az már valami, bár alighanem a hátsó teremben lévő játékgépezőket is bele kellene számolni, ők el tudnak tartani egy ekkorka kis helyet. Két török bérli, s érdekes üzletfilozófiával üzemelteti: egy utcasarokkal feljebb van egy italdiszkont, ott megveszik olcsón a palackozott italokat, s itt kimérik két-háromszor annyiért. A hangulatot kell megfizetni. Hangulat azért általában van, két nagy tévén egy-egy futballmeccs megy, a hangfalakból meg mindenféle muzsika szól, a bajor sramlitól, a balkáni népzenén át Zámbó Jimmy-ig, széles a kínálat. Egy jó vendég mindent megbocsát. Az asztalokon nárciszok, ropi, sós mogyoró és egy kis tálkában pörkölt kávészemek. Még nem volt olyan este, hogy legalább egy kör erejéig ne hívott volna meg mindenkit valamelyik tulaj, néha mindkettő külön-külön is. A vendégkör nagyon vegyes, bár németek nem nagyon látogatják, de egész Közép-Európa és a Balkán képviselteti magát. A tősgyökeres helyiek közül egy idős úr szokott itt időzni, illetve egy ötvenes, szemüveges transzvesztita, aki egy hetvenéves Csepregi Évának maszkírozza magát. Szőke paróka, blúz, szoknya, neccharisnya, tűsarkú. Sok mindenről szó eshet a bárpultnál, a politikát mellőzzük, kérik egy kis táblán ezek a gülenisták. Persze, ha többen vagyunk egy nációból, akkor szerencsére nem értik, egymás közt mit beszélünk. A hangulat mindig kedélyes, egy hangos szó, konfliktus még nem volt.

Már csak néhány slukk van hátra, amikor kijön egy kissé bizonytalan léptű, kopasz, elálló fülű, cingár harmincas férfi, hűvös az idő, mégis csak egy szál póló van rajta. Tüzet kér, és beszédbe szeretne elegyedni velünk. Nem értünk egy szót sem abból, amit mond, sokat segítene, ha kiköpné a rágót. Így sem tudjuk eldönteni róla, hogy részeg, vagy csak bajor. Aztán rájövünk, hogy mindkettő, és hogy nem is rágózik. Elmutogatja nekünk, hogy ő itt lakik szemben, szobafestő, tapétázó, s afelől érdeklődik, mi mivel foglalkozunk. Misi konyhafőnöknek tódítja magát, de aztán amikor látja, hogy Norman – mert kiderül, így hívják – el is hiszi, nevetve módosít, hiszen ma este is hatig mosogatott. Peti ma szabadnapos, helyén a kapszlit más kapdossa, elmutogatja, hogy a szalag mellett mit csinál. Én a grafikával kicsit kilógok a sorból, főleg, mert az a munkám, ami otthon volt, de a szomszéd legalább elmagyarázhatja nekünk, hogy itt mindenkinek becsülete van, aki dolgozik, akármit is tanult.

Odabenn négy nemzet képviselői ülnek egy asztalnál: egy albán kőműves, egy szlovák targoncás, egy horvát rakodó és egy már eléggé megcsappant üveg ír whiskey. Dartsozni hívnak, csatlakozunk, akik épp nem vagyunk soron, visszaülünk a sörünkhöz. Szűkös a hely. 

Norman a pult sarkánál ül a bárszéken, hosszúakat pislogva néz előre, s amikor meghallja, hogy mi hárman, akikkel az előbb beszélgetett, magyarok vagyunk, szeme kinyílik, hirtelen letérdel elénk – nem tudni, hogy direkt-e, vagy csak úgy hozta a lendület – és nem túlzok, meg akarja csókolni a kezünket, alig győzzük elrángatni. Orbán gut! Orbán good leader! Látja, hogy értetlenkedünk, előveszi összevissza töredezett képernyőjű telefonját és képeket keresgél a kerítés mögött várakozó menekültekről. Hiába mondjuk, hogy kvázi mi is menekültek lennénk, sorolja, hogy az más, mert mi dolgozunk. De Herr Orban szerencsére résen volt, ő megvédi Európát ezektől, a kerítés jó, Orbán jó, ő egy igazi tigris!

És ahogy ezt mondja, mintha tényleg felmordulna egy tigris! Orrfacsaró bűz lepi el pillanatok alatt a legtávolabbi helyiséget is. A szerencsét hozó cseresznyék felett megtorpan a kéz, szó bennszakad, lehellet megszegik, a pult mögül egy döneres bárd emelkedik. Vele együtt a két nagydarab török, akik próbálják úgy megfogni a tiltakozó németet, hogy ne kenjék össze magukat és kipenderítik az utcára. Valahogy feltápászkodik szegény, átbotorkál az úton és csendben konstatálja, hogy végül is otthon lenne. Fél kézzel a zsebében kulcs után kotorász, fél kézzel a kerítésébe kapaszkodik, nadrágja csendesen, barnán szivárog.

„Mondjátok, emberek, ez már Európa?”

(Hobo)