Időről időre

(születésnapomra)

Szerintem a napokban új időszámítás kezdődik. Nem a kakas évére gondolok, ami a kínai naptár szerint most indult, nem is a lázadás évére, hogy a cíke cípje meg. A csirkefarhát dekádja jő el, én mondom! Áldozzanak hát egy kakast, az ébrenlét szimbólumát, amíg megtehetik, aztán menjenek aludni és álmodjanak szépeket.

Az emberélet útjának felénél egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, és rájöttem, hogy körbe-körbe jártam a kerek-erdőben. Amikor megszülettem, akkoriban a csecsemőket inkább tápszerrel etették, nem tudták, hogy az anyatejet nem pótolhatja semmi. A vaj nem volt egészséges, inkább margarint használtak a háziasszonyok. A romát még cigánynak hívták, az afroamerikait négernek, és az orosz volt a kötelező idegen nyelv az iskolákban. A kenyeret és tejet szombatra fel kellett iratni a boltban, ha azt akarta az ember, hogy jusson. Orosz katonatisztektől vettük a zsírpapírba csomagolt villanyfúrót, színes tévét, versenybiciklit, kisdobosként felszabadulási futóversenyen, úttörőként „Ki tud többet a Szovjetúnióról?” vetélkedőn kellett indulnom. A KISZ-be már nem volt muszáj belépni, így azt kihagytam. Értelemszerűen ifjúgárdista sem voltam, mint korosztályomból még sokan. 

Aztán ez a Szovjetúnió nevezetű formáció már nem tudott többet, s ott álltunk, mint a kiszántott egér: most merre tovább? Még szüleimnek sem mertem még elárulni, ami ezután következett. Én 1989-ben beléptem a Fideszbe. Aztán néhány gyűléssel később meg ki. Még a tagkönyvemet sem sikerült ennyi idő alatt postázniuk. Nagyon nem tetszett a légkör. Tele voltunk tennivalóval (például segélycsomagokat szállítani Marosvásárhelyre), a fő szószólók meg azzal voltak elfoglalva, hogy a szovjet emlékműről verjük le a vörös csillagot, a Marx teret nevezzük át Szent István térré. Mintha csak ma lenne. Szobrok, szimbólumok, terek... Azért most valakinek biztos verik a fejét a falba, hogy a Moszkva teret leszéllkálmánozták. Nem kellett volna annyira kapkodni. 

Jó korban éltem én a Földön. Az 20 év, amit a fiatalságomnak mondhatok, pont a köztársaság fiatalságára esett. Járhattam volna rosszabbul is, például akik 1938-1958 között voltak fiatalok, kénytelenek voltak végigcsinálni egy világháborút, egy Rákosi-korszakot, egy forradalmat és egy konszolidációt. Mi mindenre nem elég 20 év, ugye?

Ilyenkor kicsit elkámpicsorodok: csakugyan mi mindent lehetett volna csinálni ebből a kis országból! Ennyi idő alatt, ennyi tehetséggel, ennyi pénzből! Magamat is okolom, a generációmat is. Falóra váltottuk az álmainkat, noha egyáltalán nem ilyen lovat akartunk! 

Szép lassan körbeértünk, s már az is haladás lenne, ha megállhatnánk.

Az egy időben rendszerváltásnak nevezett korszak óta egy, csak egy legény van talpon a vidéken. Volt ellenzékben, kormányon nem egyszer, volt liberális, konzervatív, volt ő már minden, csak tulipános láda nem. Ő is körbeért. Tanulságos volt látni a pályafutását, úgy fogalmaznám: ha magasra akarunk törni, ahhoz mélyre kell süllyedni. És mindig van lejjebb.

„Lehet olyan hangokat hallani, hogy ő Európa új vezetője.” Igen, csak egyre tompábban, mert ezek a hangok lassan már a vastagbeléből jönnek. Egy kis sértett járja be Európát, akire még csak nem is haragudhatok nagyon, mert visszaidézi fiatalságomat. 

Pedig még csak 44 éve veszem el mások elől a levegőt. Átköltöztem ide, a halódó Nyugatra – ugye, a Nyugat már negyven éve is haldokolt! –, kipróbáljuk ezt is, mert odahaza nekem is be kellett volna látnom, jobb, ha az ember amnéziás. Az ember, ahogy öregszik vagy megvakul, vagy épp egyre élesebben lát. Szeretnék az utóbbi lenni. De főleg megöregedni. Néhány év, és megtudjuk, mire megy ki a játék. Ja, meg még vagy harminc-negyven, amire még hatással lesz. Nem kell türelmetlenkedni, annyi életünk van! Ha ez nem sikerül, majd élünk másikat, ugye?

Kicsit szomorkás lett így ez a végére, de kitartás! Ne feledjék, csak a Putyin lekvár ad erőt és mindent lebíró akaratot!