Kevesek tapasztalhatták meg azt a furcsaságot, ami nekem megadatott, hogy általános iskolában még ellenforradalomként, középiskolában már forradalomként kellett volna tanulnom hivatalosan az ’56-os eseményekről. Ott került légy a levesbe, hogy a sors úgy hozta, nyolcadikig egy kitelepített „kulák” lánya tanította a történelmet („szájából szép volt az igaz”, köszönöm!), így gellert kaptak a tankönyv propagandamondatai, míg kamaszodó elmémet már egy posztkommunista történelemtanár próbálta pallérozni az oroszok kivonulása után, aki a „népfelkelés” kifejezést is csak undorral ejtette ki a száján. Ezekből a mozaikokból – és a távoli családon belüli diszkrét hallgatásból – kellett összeraknom a saját ’56-os képemet. Ennyit a tantervekről.
Abban biztos vagyok, ma is másképp tanítja egy kockásinges és másképp egy tarsolylemezes pedagógus, akármi is áll róla a tankönyvekben. 1956 egyre távolodik, s egyre kevesebben vannak, akik felejteni akarnak, de még kevesebben, akik őszintén emlékezni. Ez szinte törvényszerű, hiszen az idő pengéje kétélű: az egyik oldalán a felejtés, a másikon az emlékezet. Ha elfelejtjük hibáikat, ezzel a késsel fabrikálhatunk a gyújtogatókból értünk égő hősöket, ha viszont nagyon is emlékezünk, a mártírokból faragunk önző kalandorokat.
A legegyszerűbb felületesen és leegyszerűsítő módon tanítani, mint a „negyvennyolcat”.
A fiatal értelmiségiek a Pilvax helyett a Műegyetemen gyülekeztek, ahonnan a Nemzeti Múzeum helyett a Bem szoborhoz vonult a nép. A márciusi ifjak Landerer nyomdáját lefoglalva nyomtatták ki követeléseiket, az októberi fiatalok a Rádió székházát ostromolták. ’48-ban Táncsics Mihályt szabadították ki a cenzúra börtönéből, ’56-ban a koncepciós perek elítéltjeit. Az alsós olvasókönyvekben nekünk „A kisdobos” volt a példaképünk, a mostaniaknak Mansfeld Péter. Isaszeg – Corvin köz, Bem apó – Maléter, Világos – Szolnok, Batthyány – Nagy Imre, aradi vértanúk – 301-es parcella.
A vége mindig ugyanaz. Valaki odaszól Moszkvának, kér pár ezred dzsidást / harckocsit, s jön az orosz csősz és mindenkit kizavar az erdőből.
Apropó, a tudomány legfrissebb, múlt heti állása szerint ’56 kapcsán már nem oroszokról beszélünk: szovjetekről. Muszáj megkülönböztetnünk, hiszen a nép is azt skandálta akkor, s írta a kirakatokra, villamosokra mésszel: Szovjet, mész el! A köznyelv is úgy fogalmaz azóta is, ha valakikből elege van: annyian vannak, mint a szovjetek.
De ezt csak a kákán is egy csomót keresők hangja. A lényeg, hogy azon a 60 évvel ezelőtti októberi napon az emberek mertek nemet mondani! A nemek győztek, mert
„Magyarország olyan ezeréves keresztény állam, amely mindig a szabadságharcosok földje volt, amely nem tűri az elnyomást, a megszállást, a diktatúrát, és Magyarország a jövőben is mindig az európai szabadság oldalán áll majd.”
Nagyon nehéz azt megfogalmazni, hogy mit is szeretne egy ország. Mert az még nincs, hogyan lehetne rá igent mondani? Mindenki mást szeretne és az olyan sokféle! Nemet sokkal könnyebb a már létezőre, hiszen fennálló valóság, az mintha csak egy lenne. Az ókori görög demokrácia cserépszavazása is a nem-et mondásra épített. Arra szavaztak, akik nem akartak az állam élén látni.
Az ’56-os forradalom is épp eddig jutott el: a nemet mondásig. Ha nem bukik orra, mint a Sztálin szobor, jött volna a nehezebb feladat: igent mondani valamire. A három részre szakadt országot (igen / nem / otthon maradók) összefogni. Kádárnak némi tusakodás után sikerült, betemetődtek az árkok. Igaz, hogy halottakkal, de betemetődtek, át lehetett rajtuk lépni. Megteremtődött az új egység, tessék megnézni az 1957. május elsejei felvonulás képeit. Persze, akkoriban sokan félelemben éltek. Sokan meg a félelemből. Ne feledjék, a „чёс”, ha szépen kérik, most is kizavar bárkit az erdőből.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése