Nagyon sokan várják már október másodikát. Az is aki izgalomra, az is, aki nyugalomra vágyik. Két hónapja azt hittem, tudom, mi lesz ezen a vasárnapon, mára azonban szerintem csak egy ember maradt, aki tudja, ő pedig nem árulja el.
„Ha el akartam volna mondani, hogy a népszavazás után mit kell tenni, akkor elmondtam volna. Azért nem mondtam el, mert nem akartam. Azért nem akartam, mert idő előtti lenne, ugyanis a népszavazás eredménye határozza meg, hogy milyen irányban indulunk tovább. (…) A népszavazáson dől el, milyen erős kardot tudunk kovácsolni a brüsszeli bürokratákkal szembeni küzdelemhez.”
Ugyanakkor néhány nappal előtte azt is hallottuk ugyancsak tőle, hogy szereti „Brüsszelt”. Ezek szerint csak nem meri kimutatni. Amolyan óvodás szerelem lehet, meghúzkodjuk a copfját, rálépünk a lábára, sárba dobjuk a sapkáját, ellopjuk az uzsonnáját.
Ez a szavazás állítólag nem pártpolitikai kérdés. Szerintem sem. A feltett kérdés – meg azok, amelyek bennem felmerültek – az emberi jellemről szólnak.
Nem tudni, mi olyan fontos, amiért ilyen mélyre hajlandóak egyesek süllyedni. Túl a haveri média- és reklámcégeknek juttatott tízmilliárdon. Azt lehetne hinni, valami kapitális igazgyöngy lehet odalenn, mert alaposan lemerültek, jóval a méltóságukon alul.
Az biztos, hogy nem Isten, a Nemzet, a Haza, a Család, mert gátlástalanul veszik őket a szájukra, nyálazzák és tapicskolják össze enyves kezeikkel. Valami miatt hajlandóak vállalni a konfrontációkat, az uszítás és megfélemlítés hosszú távú hatásait, és a nemzetközi csörtéket.
Az ember csak kapkodja a fejét, s igyekszik nem velük süllyedni, mert egyszer majd fel kell merülni és félő, keszonbetegséget kapunk.
Az utóbbi hetek folyamatos inszinuációit én kikérem magamnak. Ha a terrorizmus célja a félelemkeltés, akkor teljesen megegyezik ennek a kampánynak a céljával. Azoknak, akiket az utóbbi időben riogattak és sokszor konkrétan meg is zsaroltak különböző fórumokon, egy szólásról szeretném lerántani a leplet: nem jobb félni, mint megijedni!
A félelem beleeszi magát a pórusokba, tönkrevágja az idegrendszert és passzivitásra késztet. Amikor pedig megijedünk, kapunk egy adrenalinfröccsöt, esetleg eleresztünk egy káromkodást, de azonnal cselekszünk. (Mintha már írtam volna egyszer.)
„Ne hagyja, hogy mások döntsenek Ön helyett, arra kérjük, szavazzon nemmel október 2-án!” – döntik el helyettünk a plakátok. Pedig az eredménnyel így is úgy is azt csinálnak, amit csak akarnak.
A kormány szempontjából tökéletesen mindegy, hogy a három szavazási opció (igen / nem / érvénytelen) közül az egyén melyiket választja. Mert aki elmegy szavazni, az kitölt egy biankó csekket, már azzal hivatkozási alapot szolgáltat, ha elmegy. Mozdítható, hajlandó részt venni bármilyen manipulatív játékban. Netán komolyan is veszi azokat, akik egy sima vasárnapi boltzár ügyében nem engedtek nekünk dönteni.
Még hátravan néhány nap, s folytatódik majd az esztelen sulykolás, ami még innen, külföldről nézve is kissé idegesítő már. Az ember kínjában feszeng, amikor itt hallgatja a mondatokat a szociális lakásból kitelepítendőkről, a segélyek megnyirbálásáról. A kocsmai kötekedő szintjén folyik a kommunikáció, aki elől jobb kitérni, hogy legalább a berendezés épségét megóvjuk.
Ez a választás lenne a KÖZügy, ott, ahol a nemzeti bank már magánszemélyek magánterülete, magánvacsorákon nézegetnek magángyűjteményeket?
Ez meg itt az én magánvéleményem: A menekülteknek nem maradt hazájuk, otthonuk és nem nagyon maradt választásuk sem. Nekünk még megvan mindhárom: Magyarország a hazánk, Európa az otthonunk, és van választásunk. Mindenütt jó, de legjobb, ha marad otthon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése