Švejk kivételesen kért egy rövidet a sör mellé és nagyot sóhajtott.
- Tudom, hogy magamról még semmit sem meséltem de...
Hatan nyúltak egyszerre a pénztárcájukhoz.
- ... Szóval fiatalkoromban azzal kerestem a kenyeremet, hogy vadkacsákat dobáltam fel az égbe, hogy le tudják sportszerűen lőni őket.
- Tudjuk, hogy maga hülye, de ne hülyítsen! - szólt közbe idegesen Masek, az önkéntes tűzoltó.
- Nem tódítok. Halász voltam a termelőszövetkezet halastavainál, de Matula, a melléküzemágvezető kitalálta, hogy ahol hatezer hektáron ennyi bakcsó, kócsag, gólya, sirály és bármiféle védett madár tenyészik, ott vadkacsának is lennie kellene.
Vettek is következő tavaszra hatezer naposkacsát a keltetőből. A halászok etették őket a nádasban, hogy szokják a helyüket. Meg is szokták. A platós Wartburg hangjára mind összegyűltek gyalog az úttestre, abból etettük táppal őket, úgy nyüzsögtek, hogy az autóból kilépni nem lehetett tőlük.
Ha vaktölténnyel közéjük lőttél, a durranásra szétrebbentek úgy egy négyzetméternyi kört hagyva, de egy másodperc múlva úgy tátották a csőrüket, mintha a miniszterelnök szólt volna hozzájuk.
Ilyen szelíd vadkacsákat még nem látott a világ.
Jött a vadászszezon, ezek a kövér állatok a totyogáson kívül semmire nem voltak képesek.
Az olasz vendégvadászok meg már minden pálinkát megittak.
Na, ekkor szólt a fővadász, hogy minden halász bújjon el a nádasban, utánozzák kétütemű Wartburg hangját - vámpárampamppám - és ha odaúsznak a kacsák, dobálják fel azokat a levegőbe, hogy a levegőbe, hogy a vendégvadászok sportszerűen, húzás közben lőhessenek rájuk 2500 Korona/lőpatron áron. Talál, amelyik talál.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése