Cezúra

Rövidebb leszek, mint szoktam, mert ez csak egy szolgálati közlemény.
Ez az utolsó naplójegyzetem.
Bevallottan sorosista ügynök vagyok. Vagy gülenista? Egykutya. Nem kívánok tovább ugatni, míg a karaván halad. Amúgy is körbeértem: átolvasgattam, miket hordtam össze az elmúlt másfél évben, már csak ismételni tudnám magam. Ha valakinek hiányoznék, osszák be azokat a következő négy évre. A hatalom a fülkepuccs óta nemhogy megnyugodott volna, még izgatottabb lett, és még jobban fél. Antifasiszta ellenforradalmárokkal riogatott a szombati tüntetés előtt is, nem is véve észre, hogy ezzel mennyire elárulja magát. Megint az a fránya logika. Ugyanis ki az, aki tart az antifasiszta ellenforradalmároktól?
Közben  megy a tülekedés a kondér körül.
Aki kíváncsi a jövendőre, az olvasgassa Azerbajdzsán vagy Örményország 21. századi történetét.
Még csak nyelvőrzésnek sem kell az írás, hiszen annyi itt már a magyar, hogy német szót hallok ritkábban. A legutóbbi héten is csak ebbe a faluba öten jöttek. Húsvétkor, meg most a hétvégén is jó nagy társaságban ment az eszem-iszom, grillezés. Sebastian, az egyik bajor kérdezte is tőlem, hogy maradt-e még valaki abban az országban?
Nem tudtam rajta felhőtlenül röhögni, lehet, hogy elnémetesedem? Legalábbis kopik a humorom.
De tényleg: nem érzem már magam „migráns”-nak.
Megtaláltam a környéken a piacokat, a falubeliek mosolyogva köszönnek, ha nem sikerül megelőznöm őket, akkor előre. A postás is integet messziről, ha levelünk jött. Már beveszi a gyomrom a bajor csülköt és a Weiss-t. A lányunknak német, török, orosz barátai vannak, hallom, ahogy pergő nyelvvel vitatkozik velük telefonon, német könyveket vesz a Buchladenben, s boldogan újságolja, hogy van Nádas- és Esterházy Péter! A feleségem német Cosmot olvas, én megszoktam a Columbo, Bud Spencer és Louis de Funes német szinkronját, Karácsonykor, Húsvétkor itt is csak az van a tévében.
Már láttam kétszer kátyút is, meg hetente egyszer gyógyszerreklámot! Itt is összevesztem már az internetszolgáltatóval (ugyanazzal a magenta színűvel, mint otthon), vert már át szerelő, itt is volt már nemfizető, eltűnő ügyfelem, s itt is sokszor csak magamra számíthatok.
Tudom mikor, hol számíthatok dugóra, ismerem az elkerülő utakat. És nemcsak Kipfenbergben, legutóbb Münchenben is én igazítom útba az idegent, ha helyinek néznek. Van újságelőfizetésünk, fogorvosunk, biztosításunk, bankhitelünk, törzskocsmaszámlám.
Ide tartozom.
Ezúton is nagyon köszönöm a Kalocsai Néplapnak a lehetőséget, hogy felhőtlenül és felelőtlenül elmondhattam mindazt, ami a szívemet nyomta. Jobb szeretem, ha nyomtatásban is megjelenik, van nyoma.
Köszönöm a maroknyi olvasómnak a rengeteg biztató visszajelzést, remélem, nem érzik úgy, hogy cserben hagytam őket. Eleve a cserben csak férgek vannak, a harkályok nagy örömére.
Kopogtassék és megnyittatik: nem tűnök el, mint „erdőben a vadnyom”, ha valami nagyon nyomja  majd a bögyömet, azt az interneten továbbra is publikálom majd.
Sok szerencsét, jó egészséget és kitartást kívánok mindenkinek, meg térerőt! (Mondjuk ez hülyeség, mert ami az egyiknek szerencse, az a másiknak lehet balszerencse.) Szóval akkor nem mindenkinek! A „kitartást” meg nem úgy értettem...
Legyenek jók!